Bob Dylan meghaladta a saját korát. Hatalmas közhely ugyan, de teljesen illik rá, hiszen a 68-as eseményeket megelőzve, már 5 évvel korábban, 63-ban énekelt a felszín alatt lapuló társadalmi problémákról. Nem hiába vált egy korszak szószólójává, akit legalább annyian imádtak és dicsőítettek, mint amennyien tiszta szívből gyűlöltek. Megosztó személyiség volt, a vele szemben felállított elvárásoknak soha nem tudott megfelelni, mind zenei, mind pedig világnézetbeli változásait folyamatosan kritizálták. A korai 60-as évek countryénekeséből lett a polgárjogi mozgalom emblematikus figurája; majd a népzenével szakítva elektromos hangszerekkel lépett fel a hírhedt newporti folk fesztiválon, turnéi során kifügyülték, mondván, hogy eladta magát a hatalomnak; 66-ban motorbalesetet szenvedett, ezt követően 7 évig nem lépett színpadra; a 70-es évek végére már-már bigott keresztény lett belőle; ezt követően egy ideig nem gitározott saját koncertjein.

A kívülálló szemével a pillanatok alatt bekövetkezett radikális változások Bob Dylan személyét illetően már-már skizofrén jellemet feltételez. Nem csoda, hogy a rendező, Todd Haynes félreteszi a szokásos életrajzi filmek gondolatmenetét, és helyette egy egészen más megközelítést választ: Bob Dylan a közönségnek mutatott arcait 6 különböző színésszel játsztatja el. Így testesítheti meg a 11 éves fekete csavargó fiú, Woody (Marcus Carl Franklin), az üldözők elől megnyugvást kereső westernhős, Billy (Richard Gere), vagy a családi problémákat sztársága miatt megoldani képtelen Robbie (Heath Ledger) egyaránt Dylant. Ez a megoldás és a film hangulata is erősen művészfilmes, amire a képi világ is rájátszik: mind a 6 alteregó máshogy van fényképezve. Fekete-fehér, színes és koptatott képsorok váltják egymást, híres pillanatképeket, albumborítókat, archív felvételeket felidézve ezzel.

A filmben rengeteg apró utalás található, amit utána olvasás nélkül szinte lehetetlen megérteni. A film megtekintése előtt mindenképpen érdemes a wikipediát olvasgatni, illetve megnézni Martin Scorsese No Direction Home című Bob Dylan portréját. Mindamellett, hogy az I'm Not There egyértelmű utalásokat tesz Scorsese filmjére (pl. Julianne Moore jelenetei), az is közös a két alkotásban, hogy fókuszukban a 62-től 66-ig tartó időszak áll. A No Direction Home-ban bevágott korabeli felvételek közül kiemelkednek a londoni turné során készült autós, illetve interjús jelenetek. Nem csoda, hogy Haynes filmjében is ez válik meghatározóvá. Dylan eme énjét Jude, azaz Cate Blanchett hibátlanul testesíti meg, játékával egyértelműen kiemelkedik a többi színész közül. Annak ellenére, hogy Dylan, az embereket leginkább megosztó oldalát alakítja, Blanchett tökéletesen oldja meg feladatát.

A viszonylag hosszú játékidő, és a néhol túlzottan is művészieskedő stílusa ellenére nagyszerű film az I'm Not There. A film egésze alatt Bob Dylan korabeli dalai szólnak, amik eszméletlen hangulatossá teszik a filmet. Így elsőre 8/10 a vége, de újranézés után, valószínűleg felfelé fog változni az eredmény.