Ridley Scott a Gladiátor kritikai és anyagi sikereit meglovagolva egy igazán kemény fába vágta fejszéjét, hiszen Mark Bowden, Amerika 1993-as, balul elsült szomáliai beavatkozásáról készült könyvét adaptálni igen merész vállalkozásnak tűnt. A Delta Force és Rangers alakulatok főszereplésével lezajlott, eredetileg gyors lefolyású túszejtő akció a várakozásokkal szemben igazi katasztrófának bizonyult: a több ezer főből álló szomáliai gerillahadsereg bekerítette az amerikai különítményt, akiket sem helikopterekkel, sem pedig lánctalpasokkal nem tudtak kimenekíteni a város ENSZ által nem felügyelt területéről. Így az eredetileg félórásra tervezett küldetésből egy 24 óráig tartó elkeseredett állóháború lett. A cím a felkelők által lelőtt, és ennek következtében a földbe csapódott Black Hawk típusú helikopterre utal, aminek a legénységét élve vagy holtan, de ki kell menekíteni az ellenséges zónából, hiszen a felső utasítás így szól: "Mindenkit hozz haza!".

A Sólyom végveszélyben legnagyobb nehézsége, hogy a korabeli események nehezen illenek egy jól megszokott háborús film dramaturgiájába. Ennek két fő oka van: rengeteg szereplő van, nincs egy markáns egyén, akiből többet látnánk, és ezáltal uralná a vásznat; a politikai és katonai helyzet kb. félórás felvázolása után a küldetés bemutatása kezdődik, ami gyakorlatilag egy több, mint másfél óráig tartó, fegyverropogástól és robbanásoktól hangos akciójelenet. Ennek következtében a filmnek nincs igazi tetőpontja, a karakterfejlődés minimális, a mondanivaló pedig kimerül a háborúval kapcsolatos szokásos frázisokban (ez nem a ti háborútok; a háború kegyetlen; mit keresünk mi itt?). Egyedül a Delta Force-os Eric Bana a "Miért csináljátok ezt?" kérdésre adott közömbös és enyhén cinikus válasza mondható figyelemreméltónak, bár mintha már ezt is hallottuk volna párszor.

Ahogy azt már említettem, a Sólyom végveszélyben eltér a háborús filmekre jellemző szerkezettől, emiatt az üres jelzőt könnyedén rá lehet aggatni Scott művére. Ellentmondásos ugyan, de pont ez a rendhagyó stílus a film legnagyobb erénye. Hiszen a kliséket már úgy is láttuk, vagy hallottuk százszor, viszont egy keserves harc ilyen realista és részletes bemutatását még talán sohasem. Látszik, hogy Scott a valóság lehető leghűbb visszaadására törekedett, ami igen hatásossá tette filmjét. A 130 perc így egyáltalán nem válik unalmassá, annak ellenére sem, hogy túl sok minden nem történik a filmben.

A külsőre egymásra végletekig hasonlító, és emiatt sokszor megkülönböztethetetlen színészek, illetve végére fárasztóvá váló fegyverropogás és a számtalan elhalálozás elég zavaró, mégis a film összességében élvezetes marad. A merész elképzelés miatt a 7/10-re értékelem a Sólyom végveszélybent.