Kritika: Hazugságok hálója (Body of Lies)

Ridley Scott kezd egyre jobban hasonlítani Woody Allenre. Nem, nem lett neurotikus, és filmjei sem New Yorkban játszódnak, a hasonlóság az egymást követő rendezések gyakoriságában keresendő, hiszen Scott is egyre inkább ráállt az egy film/év munkatempóra. Mindezt még azzal is tetézi, hogy a Hazugságok hálójával együtt utóbbi három filmjének főszereplője nem más, mint a hős gladiátor, Russell Crowe volt. Scott eddigi filmjeihez hasonlóan a téma most is érdekesnek ígérkezik: adott egy CIA ügynök (Di Caprio), az amerikaiak közel-keleti tevékenységének főkoordinátora (Russell Crowe), és a jordán titkosügynökség vezetője (Mark Strong). Mindnyájuk közös célja az utóbbi hetekben több nagyszabású terrorakcióval a figyelem középpontjába került, a hatóságok elől bujkáló terroristavezér kézre kerítése. Annak ellenére, hogy a cél közös, és pl. Crowe és Di Caprio egy oldalon állnak, mindhárman egymás bizalmát kihasználva, igazi terveiket hazugsággal leplezve próbálnak előrelépni az ügyben.

9/11, az afgán és az iraki háború érzelemi lecsengése után a hollywoodi fejesek a közel-keleti helyzetben, és a terrorizmusban rejlő lehetőségek felé fordultak. Először jött a Sziriana, aztán tavaly a Királyság, most meg a Hazugságok hálójában. A alapötlet, a helyszín és az üzenet mindhárom film esetében nagyon hasonló, különbség egyedül a témához való hozzáállásban rejlik: a Sziriana a Traffic stílusához hasonlóan a probléma összetettségét próbálja bemutatni, a Királyságnál mindez háttérbe szorul, és az akció lesz a meghatározó, Scott filmjére pedig leginkább a két elem vegyítése a jellemző. A néző kap egy gyors helyzetjelentést a terrorista-elhárításról: a katonák nem tudják kitől kell megvédeni a civileket, hiszen a rosszemberek is ugyanúgy néznek ki és viselkednek, mint bárki más; a modern technikai eszközök (e-mail, mobil) használata nélkül pedig az amerikaiaknak hiába van lehallgatókészülékük, ha nincs kit lehallgatni.

És akkor itt van a titkosügynök Leo, aki próbál minél több arabot beépíteni a szervezetbe, nem sok sikerrel, illetve a főokos Crowe, aki az otthon melegéből irányít gyakorlatilag mindent headsetjén keresztül. A helyzetet, úgy gondolom elég valósszerűen mutatja be a Hazugságok hálója, legalábbis egy ilyen film esetében ennél részletesebb képre nincs igazán szükség. A történet nem különösebben eredeti (mondjuk volt egy meglepő ötlet, ami nagyon tetszett), volt benne jól kivitelezett akció és drámai elem egyaránt, szóval ezzel összességében nem volt baj. Az igazi probléma a film ritmusával volt: a felvázolás rém hosszúra sikeredett, az izgalmas jelenetek és a drámázás állandó váltakozása miatt nem volt elég gördülékeny a film. A dramaturgiában semmi egyediséget nem éreztem, Scotték úgy látszik, a biztos receptet választották.

A két főszereplő közül elsőként Leot emelném ki, aki a Véres gyémántban látott alakítását ismétli meg. Élvezetes volt nézni, látszott, hogy foglalkozott karaktere hátterével, de ezt a szerepet már láttuk egyszer tőle. Szegény Crowe Di Caprioval ellentétben nem sok mozgalmas jelenetet kapott, gyakorlatilag végig álldogál vagy ül és közben mobilozik. Persze egy rossz szó sem érheti emiatt, és karaktere kellően ellenszenvesre is sikerült, mégis én egy kicsit többet vártam tőle. Többet, ahogy a filmtől is: a bizalom és a hazugság állandó ismételgetése, a Szirianában már megfogalmazott üzenet egy az egyben felmondása, illetve a megdöbbentő befejezés hiánya nem tett jót a filmnek. A Hazugságok hálója mindenképpen kellemes kikapcsolódás volt, és később még gondolkoztam is a látottakon, mégis valahogy az "egyszer jó volt, de semmi extra" jelzővel tudom illetni a két órát. Esti mozizáshoz tökéletes, de ennyi, nem több. A Királysághoz hasonlóan egy gyenge 7/10-et megért.

Címkék: kritika, 7/10, 00s