A nyár egyik nagy slágere, amit most sikerült pótolnom, és egyáltalán nem bántam meg, hogy így tettem. Mert olyan nagy szavak hallatán, mint hogy már láttam 2-szer, 5-ször, 8-szor, 14-szer, az ember joggal kapja fel a fejét. A nyári premiert kerültem, elsősorban az ABBA ezerszer hallott, megunhatatlannak egy pillanatig sem mondható számai miatt. Meglepő módon a Mamma Mia! alatt egyáltalán nem zavart a zene (na jó, a végén azért telítődtem rendesen a svéd csodacsapattal), hiszen a nagyszerű színészgárda, a történet bárgyúságával egyetemben feledtetni tudta velem ezt. A sztori röviden annyi, hogy a kis Sophie épp az esküvőjére készül, ahova meghívja anyja három korábbi szeretőjét, akik közül az egyik az édesapja. Ennyi. A színházban játszott habkönnyű komédiák összes védjegye megtalálható a szintén színpadról adaptált filmben: expozíció, bonyodalom, félreértések, kavaró szereplők, tetőpont és befejezés gyanánt a kötelező nagy parti.

Most, hogy a zenét a és a cselekményt is lehordtam, nézzük, hogy mégis mitől jó film a Mamma Mia! Először is, mert egy pillanatig sem lehet komolyan venni a filmet, azonban paródiába hajló jellege ellenére sem válik röhejessé. Van néhány jól időzített poén, amit a nagyszerű színészgárda tökéletesen mond fel (kétszer szinte fetrengtem a nevetéstől). Az ismert arcok viccesek, éneklésük többször megmosolyogtató (főleg Pierce Brosnan-é), a karakterükből kihozzák a maximumot. Egyszer tehát kellemes szórakozás volt a Mamma Mia!, bár az ABBA ugyanolyan dalainak köszönhetően jó ideig biztosan nem fogom újranézni. A 7/10-et megérdemli.