Kritika: Benjamin Button különös élete (The Curious Case of Benjamin Button)

Amióta az ember az eszét tudja, mindig is érdekelték az életutak. Mert nincs is annál jobb, mint egy meghatározó személyiséget figyelemmel kísérni a kezdetektől a végig. A történet megismerése után mindenki levonhatja a saját tanulságait, elmondhatja, hogy mit és hogyan csinált volna másként. Nincs ez másként a film esetében sem, hiszen mind az alkotókat, mind pedig a befogadó nézőket érdekel egy akár hétköznapi ember különös élete. Nem csoda, hogy a valós személyekről készült biopic-ek (Gandhi, Az utolsó császár, Arábiai Lawrence), illetve a kitalált életutak (Forrest Gump vagy Nagy hal) amellett, hogy pluszponttal indulnak a nézők szívének elnyeréséért folytatott versenyben, a rangos filmfesztiválok zsűriéinek a rokonszenvére is számíthatnak.

David Fincher 2008-ban saját verzióját készítette el a témában, egy olyan ember életét mutatva be, aki egyedi módon születésétől kezdve visszafelé öregszik, azaz a 80 éves külsőhöz képest folyamatosan fiatalodik. Ő nem más, mint a címben is szereplő Benjamin Button. 1918-tól egészen 2005-ig követhetjük végig az eseményeket, eközben ismerjük meg a főhős kalandjait, meghatározó barátait, szerelmeit, és kapcsolatát az igazival, Daisy-vel.

Fincher több, mint két és fél órás monstrumot mutatott be a nézőknek, akik többségében erős érzelemnyilvánítással reagáltak. Nem csoda, hogy így tettek, hiszen ez volt az alkotók szándéka, különben miért hegyezték volna ki ennyire a szerelemre a történetet. Meglepő, hogy a nézők rokonszenve a film végéig kitartott, hiszen a Benjamin Button, Brad Pitt szeméhez hasonlóan az elejétől kezdve végtelenül szomorú. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a színészek sem nevetnek, mosolyt is csak ritkán látni az arcukon, ennek ellenére a hangulat egy percig sem pesszimista. Fincher magávalragadó atmoszférát teremtett, ami nagyrészt a korhű díszleteknek, a jelmezeknek, a maszkoknak, illetve a földtől csak néhány milliméterre elrugaszkodott fényképezésnek köszönhető. A látvány a mese és a valóság között lebeg, bár utóbbihoz lényegesen közelebb áll.

A történet két idősíkon mozog: a 2005-ös jelenben a haldokló Daisy-nek olvassa fel lánya Benjamin naplóját, amiből utóbbi életének fontosabb állomásait kísérhetjük figyelemmel. A kezdés fantasztikus és lehengerlő. A visszafelé járó óra, illetve a külsőleg vén Benjamin öregek közötti felcseperedése a már fentebb említett látvánnyal karöltve mutatja, hogy most bizony egy remekmű következik. Aztán eltelik egy óra, és a kezdeti katarzis a film menetéhez hasonlóan, szépen, komótosan tovatűnik. Benjamin múltját egyre gyakrabban és egyre idegesítőbb pillanatokban rendre megszakítja a jelen, ami kontraszossága miatt egyáltalán nem illik a filmbe. Szintén zavaró, hogy az ilyen ugrásokat követően a Benjamin életében bekövetkezett változásokat is csak lassan tudjuk realizálni. Fincher ugyan tesz utalásokat a történelmi eseményekre (pl. II. világháború), ennek ellenére sokszor sem a helyszínnel, sem pedig a pontos időponttal nem vagyunk tisztában.

Míg a hasonló szerkesztésű Forrest Gumpnál a visszaemlékezés, illetve a korabeli események bemutatása prímán működik, a Benjamin Button ezen a téren hagy némi kívánnivalót maga után. Szintén hibaként sorolható fel, hogy a Benjaminnal kapcsolatot létesítő személyek nem elég emlékezetesek, az enyhén meseszerű világhoz képest túl valóságosak. Így keresve sem találunk a Nagy halban megismert figurákhoz, vagy Forrest Gump Dan hadnagyához hasonló karizmatikus segítőt (nevelőanyja ráadásul egy az egyben Mrs. Gump). Fincher legnagyobb bűne azonban az, hogy a Forrst Gump struktúrája mellett, legemlékezetesebb motívumát is kíméletlenül lenyúlja. Természetesen a szélben lebegő pihéről beszélek, ami jelen filmben egy gyorsan repkedő kolibrivé változott. A szimbólum megjelenése érthetetlen, jelentéstartama elcsépelt. Mindemellett a rendező Benjamin élethelyzetéből fakadó ziccereket is kihagyja: nem lesz központi probléma, hogy a háborúban esetleg meghal, és soha nem lesz fialtal, illetve az elkerülhetetlen, szinte pontos dátumra kiszámítható halála, és az emiatt felmerülő kérdések nem válnak kellően hangsúlyossá.

Azonban egyértelmű hibái ellenére élvezetes és kétség kívül szerethető alkotással van dolgunk. Brad Pitt újfent bizonyítja tehetségét, hosszas nézései méltán válnak majd emlékezetessé. A többi színész megfelelő, ám kevésbé érdekes, és sajnálatos módon Cate Blanchett is ebbe a kategóriába tartozik. Élvezetes film tehát a Benjamin Button különös élete, azonban távol áll a mestermű jelzőtől. 8/10

Címkék: kritika, 8/10, 00s