Kapásból két olyan dolgot is tudok mondani, ami miatt kifejezetten hiánypotló alkotás a magyarul Dalok ismerkedéshez címmel megjelent film. Egyrészt a 90-es években elterjedt, gusztustalan poénokkal teletűzdelt tinivígjátékok (Amerikai pite és társai) után ismét egy komolyabb szemléletet vett elő a felnőtté válás kapujában álló fiatalságról, melyet nem a szüzesség elvesztésével, hanem egy jellemző hangulat megragadásával mutat be. A történet egy éjszaka alatt játszódik, a főhősök folyamatosan kocsikáznak, miközben mindenféle fura emberrel kerülnek kapcsolatba. Ugye ismerős a dolog? A 35 évvel korábban készült American Graffiti alapszituációja szórul szóra ugyanez, csak ott az egyetem előtt álló fiatalok hatalmas Cadillacekkel rótták a vidéki kisváros útjait, jelen esetben pedig egy sárga Yugóval szelik át New York ismert utcáit.

A jugoszláv remek tulajdonosa nem más, mint az eredeti címben is szereplő Nick, aki barátnőjével való szakítás után teljes letargiába esik. Nincs is kedve semmihez, azonban barátai (akik mellesleg zenésztársai is egyben) unszolására elmegy manhattani koncertjükre, ahol egy véletlen folytán találkozik Norah-val. Egy gyors csókváltást követően ismét a barátok közbenjárásával Nick és Norah együtt töltik az éjszakát, miközben kedvenc együttesük titkos koncertjének helyszíne mellett részeg barátukat keresik. Ezalatt szinte végig szól a zene, ahogy azt egy végtelen playlisttől el is lehet várni.

A zene a másik dolog, aminek kifejezetten örültem, hiszen a 21. század számtalan stílusa közül mindenki által befogadható dalokat választottak, amiket akár 20 év múlva ugyanúgy meg lehet hallgatni, mint most. A filmhez készült soundtrack kitűnőre sikeredett, pedig csak egyetlen kötelező 60-70-es évekbeli rockszám szerepel rajta. Többek között a zenének is köszönhető, hogy a film iszonyat hangulatos lett, az első pillanattól sejthető szerelmes szál sem csap át csöpögésbe. Féltem, hogy a Judd Apatow által elindított komédia stílus Nicket és Norah-t is megfertőzi, de szerencsére a film kerüli az erőltetett poénokat és őszintén humoros marad. A félig-meddig road-movie felépítésnek köszönhetően a szálak lazán kapcsolódnak egymáshoz, így értelemszerűen vannak olyan jelenetek, amik nem sikerültek túl jól, azonban a főhősök nem töltenek egyszerre 5-10 percnél többet egy helyszínen, így ezek a kevésbé sikerült részek nem nyomják rá a bélyegüket a filmre.

Michael Cera hozza a szokásos lúzer-alternatív figurát, Katt Dannings pedig az átlagosnak egyáltalán nem mondható, érzéki lányt. Semmi kiemelkedőt nem látunk, de ez a film nem is erről szól. Sokkal inkább a kamaszszerelemről, a zenéről és a fiatalok életérzéséről. Engem már az első pillanatban megfogott a film, és minden hibája ellenére tetszett az egész úgy, ahogy van. Hogy mennyire lesz nemzedéki film, mint az American Graffiti, az a jövő zenéje (bár én nem nagyon hiszem), de az biztos, hogy egy 8/10-et mindenképpen megérdemel a számomra ez idáig ismeretlen Peter Sollett filmje.