KALÓZBLOG

2016.aug.05.
Írta: neander Szólj hozzá!

Kis kedvencek titkos élete kritika

cover-secret.jpg

Vajon mit csinálhatnak háziállataink, miután munkába menet egyedül hagytuk őket otthon? 

Teszik fel a kérdést a Gru és a Minionok alkotói. Én inkább arra lennék kíváncsi, 

hogy miért kell 3-4 éves gyerekeket moziba vinni, amikor mindenki tudja, hogy nem bírnak végigülni másfél órát?

Folyamatosan mozgolódnak, hangosan kérdezősködnek, pisilniük kell. Ezzel persze nincs semmi gond, hiszen ez a viselkedés életkori sajátosság, és összességében bőven elviselhető a moziban. Az viszont kevésbe, ha egy kisgyerek ijedtében sírni kezd, és a szülő az istennek sem akarja kint megnyugtatni.

Merthogy, hiába a cuki állatok, a Kis kedvencek titkos élete is inkább az idősebb gyerekeknek és a felnőtteknek készült. A nagyszabású animációs filmeknél elengedhetetlen pörgős látványvilág most is megvan, és ezt bizony vizuálisan nehezen tudja feldolgozni egy óvodás. Bár sokan szarnak rá, de azért nem véletlen a 6-os karika a film előtt.

Rátérve kedvenceinkre, ahogy az érezhető volt, az előzetesekben rengeteg poént lelőttek, és a történet felfedésével a végkifejlet sem okozott meglepetést. Szomorú, hogy a két főhős, Max és újdonsült lakótársa, Duke karakteréért nem tudtam szorítani, így a kalandjuk végig közömbös volt számomra.

De szerencsére nem csak ketten szerepeltek a filmben, és a sokszor sablonos háziállatok nem egyszer okoztak derűs pillanatot nekem. Jó hír, hogy az előzetesben látottakon túl maradt még poén a maradék játékidőre. Igazából a Kis kedvencek titkos élete akkor működik, mikor az emberi tulajdonságokkal felruházott beszélő állatok valóban állatként viselkednek. Bevált humorforrás ez, gondoljunk csak az UP kutyáira, vagy Brianre a Family Guy-ból.

Mindent egybevetve szórakoztató időtöltés volt a Kis kedvencek titkos élete, bár az utóbbi idők két nagyszerű rajzfilmjét, az Agymanókat és a Zootopiát meg sem sikerül közelítenie. Persze ez nem is lehetett cél, hiszen a Minion alkotóról beszélünk, akik ezúttal sem tudták parlagon hagyni zöld teremtményeiket: ugyanis 5 perces, rendkívül fárasztó kisfilm vezette fel a Kedvencek kalandját.

Batman v Superman Ultimate Cut kritika

batman.jpg

Ha Isten mindenható, akkor nem lehet kizárólag csak jó. Ha viszont annyira jó, akkor nem lehet mindenható.

Mondja Lex Luthor Supermannek ördögi terve részeként, amely arra megy ki, hogy összeugrassza a két köpönyeges szuperhőst egymással. Történik mindez a rendezői változat 115. percénél, csaknem két óra szétmálló felvezetés után.

Pedig az alapötlet, a mögöttes filozófia, az isten-ember kérdéskör, meg kell hagyni, igazán ambiciózus. Csakhogy Snyder kezében szétfolyik a cselekmény, rengeteg időt töltünk a karakterekkel és motivációikkal, mégis felszínesen ismerjük meg csak őket. Sajnos nem érezni át Batman dühét, sem Superman kétségeit, pedig a film elég nagy hangsúlyt tesz a címbeli összecsapás megalapozására. Jesse Eisenberg ripacs Luthorja jócskán kilóg a karakter eddigi megtestesítői közül, a helyenként szórakoztató szociopata inkább hasonlít az Arkham Elmegyógyintézet néhány rabjára, mint Superman főellenségére.

28-batman-superman_w529_h352.jpg

Ben Affleck már jobban eltalálta a karaktert, de a film igazi ásza egyértelműen Wonder Woman. Gal Gadot megszemélyesítésében igencsak ígéretesnek tűnik a jövő nyáron debütáló WW kaland, aminek az előzetesét a Comic Conon mutatták be a nagyközönségnek.

A moziverzió nekem kimaradt, e háttértudás nélkül is állítom, a 3 órás bővített változat megterhelő élmény, nem is sikerült egyben végignéznem. Természetesen jócskán akadnak látványos jelenetek, beállítások, ám ettől még a végeredmény filmként - különösen Batman pálfordulása - nem könnyen emészthető, pláne a rajongóknak nem.

Amikor a közönség hozzáad a filmhez - Démonok között 2. kritika

conjuring-2.jpg

Sokan sokszor panaszkodnak a mozik közönségéről, hogy milyen hangosan eszik a popcornt, nem kapcsolják ki a mobiljukat, a gyerekük állandóan kimegy pisilni, és ehhez hasonlók. Elég gyakran nézem nagyvásznon a filmeket, mégis, az elmúlt pár évben a legrosszabb élményem egy elviselhetetlen szájszagú srác volt két üléssel arrébbról, bár a halálos dózist szerencsétlen barátnőm kapta belőle. Fel voltam készülve, hogy a jó széria esetleg a Démonok között második részével fog megtörni, hiszen az Arénában néztük a rengeteg tininek köszönhetően szinte telt házzal. Akármennyire is hihetetlen, olyan közösségi filmélménnyé vált az idei év eddigi legsikeresebb horrorja, amire nem is nagyon volt példa eddigi mozis pályafutásom során.

A paranormális jelenségeket kivizsgáló Warren házaspár ezúttal Londonba utazik segíteni egy szegény családon, akinek otthonát holt lelkek szállták meg. Eközben Lorraine Warrennek saját démonjával is fel kell vennie a harcot, hogy megmentse férjét a biztosnak tűnő haláltól.

A történetről nem is írnék többet, igazából ezerszer látott sablonokból építkezik a film, ám szerencsére az alkotók pontosan tudták mi és hogyan működik egy horrorban. A feszültség fokozása, az ijesztések időzítése, a dramaturgia nagyon rendben volt, ám így is könnyen felejthető élmény lenne a film, ha nem moziban látom. Azzal ugyanis, hogy több száz ember együtt izgult, ijedt, majd könnyebbült meg, sokkal de sokkal szórakoztatóbb lett a végeredmény, mint azt gondoltam.

A film mindenkit lekötött, senki nem mobilozott, nem beszélgetett, lehetett egymás rémült ordításán/sikolyán nevetni, szóval tényleg olyan hangulat volt, mintha ijedős jóbarátaiddal ülnél le egy otthoni moziestre. Ezért is ajánlom szigorúan mozis programnak a Démonok között 2-t, még úgy is, hogy horrorrajongóknak nem tartogat túl sokat ez a folytatás.

A világ legrosszabb francia akcentusa - Kötéltánc kritika

the-walk.jpg

2015 látványos IMAX élménynek szánt filmje a The Walk, amiről állítólag a valósághű térhatásnak köszönhető rosszullét miatt sorra menekültek a moziból a tériszonyos nézők. Ha én nagyvásznon nézem meg a filmet, biztosan nem emiatt jöttem volna ki róla. Sokkal inkább a főszereplő Joseph Gordon-Levitt egészen irritáló kamu francia akcentusa miatt, amit bő 2 óra alatt sem sikerült megszoknom.

A Kötéltánc igaz történetet dolgoz fel: a 70-es években egy francia utcai artista, Philippe Petit gondolt egy nagyot, és elutazott New York-ba, hogy az átadás előtt álló World Trade Center tornyai közé kötelet feszítsen, és jól átsétáljon rajta. Nem kis teljesítmény, de hogy miért érdemel ez a mutatvány egy egész estés filmet, az számomra rejtély. Főleg, hogy nem is olyan rég készült a történetről Oscar-díjas dokumentumfilm Man on Wire címmel. Ja, hogy ezzel meg is válaszoltam a kérdésemet.

petit.jpgAz igazi Philippe Petit

Utóbbi műről sajnos nem tudok nyilatkozni, de szinte biztos vagyok benne, hogy Philippe Petit nem kommentálja az eseményeket fekete pizsamában a CGI Szabadságszobor feje mellől. A narráció igen kényes terepe a filmezésnek, és nagyon nehéz jól alkalmazni, hogy ne csak a hiányos forgatókönyvet, vagy az ötlettelen filmes megoldásokat helyettesítsék vele. Na, most a Kötéltáncban az utóbbi évek talán legrosszabb narrációját láttam, aminek semmi értelme nem volt azon kívül, hogy a főszereplő elmondja, egy-egy szituációban milyen érzések jártak benne.

A szereplők és motivációk gyors bemutatását követően az akció tervezését és lebonyolítását láthatjuk egyfajta heist-movie szerűen, azzal a nagy különbséggel, hogy ezt a Kötéltáncban valami egészen unalmasan sikerült bemutatni. A mutatvány persze jól néz ki, és pillanatokra a néző is megérzi, miért jelentett ez olyan sokat a főhősnek, ám ez édeskevés az üdvözüléshez. Pedig Zemeckis filmjeinek szó szerint lelke van, ezért is hihetetlen volt számomra, hogyan tudott ennyire érzelmek nélküli filmet készíteni. A Kötéltánc méltán vált a tavalyi év egyik nagy bukásává.

A legjobb dolog a Warcraft filmben

warcraft.jpg

Egyértelműen a mágia megjelenítése. A CGI nem a legtökéletesebb a filmben, de a varázslat tényleg pazarul sikerült, baromi jól visszaadta a játékok hangulatát. Mondom ezt úgy, hogy hosszabban csak a Warcraft 3-mal játszottam.

Hogy a filmről is ejtsek pár szót: vegyes érzésekkel jöttem ki a moziból, hiszen a felvezetés baromira tetszett, a már emlegetett hangulat megfogott, ám a játékadaptációk egyik nagy rákfenéjét, a nyögvenyelős történetmesélést és a felszínes karakterábrázolást sajnos most sem sikerült elkerülni. A képsorokon érződik a készítők odaadása, ám mindez kevés ahhoz, hogy a végeredmény egy igazán élvezetes film legyen.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu