Kritika: Cloverfield

Meg kell mondanom, először féltem a Cloverfield-től. Mikor megtudtam, hogy az egész film az átlagember szemszögén keresztül, végig kézikamerával mutatja be az eseményeket, nagyon megijedtem. A Ryan közlegény megmentése óta nagy divat az akciófilmek körében a kézikamera használata, volt ahol használt a filmnek (Ryan közlegény, Ember gyermeke), máshol viszont inkább kárára volt (Királyság, Bourne ultimátum). A Cloverfieldben ugye végig ez megy, ennek ellenére szerintem nem volt zavaró, elég hamar hozzá tudtam szokni. Oké, egy óra után azért éreztem, hogy a szemem már nem bírja sokáig, de a maradék 15 percet simán kibírtam.

Pár hónappal ezelőtt már lehetett tudni, hogy az a valami, ami a szabadságszobor fejét leszakította, és odahajította az utcára, egy élőlény, egészen pontosan egy 50 emelet magas szörny, aminek a küléseje azért eléggé emlékeztet Godzillára. A szörny persze elpusztít mindent, ami az útjába kerül, de hogy a föld alatt bujkáló leleményes embereknek se legyen esélye, kisebb, pókszerű izék esnek le róla, amik a szűk járatokban is végig tudnak menni. A főszerepben egyébként egy yuppie társaság áll, akik épp egy búcsúbulit tartanak, miközben Manhattanben kitör a pokol. A sztori tehát jó nagy marhaság, persze a szörnyről semmi nem derül ki, azt leszámítva, hogy legyőzhetetlen. Mondjuk ez nem baj, én nem is vártam semmiféle magyarázatot.

Színészi játékról nincs értelme beszélni, a szereplők az első 15 percet leszámítva gyakorlatilag végig menekülnek. Nem csoda, hogy leggyakrabban használt kifejezésük is az oh my god. Az első 15 percben a főszereplő, Rob búcsúbuliján készült felvételeket láthatjuk, Hud dokumentálásában. Ez tényleg olyan, mint egy igazi home videó, teljesen hihető, hogy ez egy összeszokott társaság. A legtöbb poén is itt van (pl. a pletyka terjedése), mondjuk azért Hudnak később is van egy-két beszólása. A buli közepén aztán hirtelen kurva nagy dörrenés hallatszik, elmegy az áram, mindenki kimegy az utcára, hogy aztán odarepüljön a szabadságszobor feje. Már jópár ember meghalt, de azért  mindenki a szobor fejét fotózza. Apróság, de az ilyen dolgok miatt lesz hiteles a film.

Szóval a maradék egy órában végig rohanás meg ohmygod. Az akciók a digitális trükköknek köszönhetően iszonyat látványosak, szerencsére a kamera elég sokat mutat. A film vége felé a szörnyet is premier plánban láthatjuk, a CGI ekkor sem zavaró. Mivel ez egy kézikamerával rögzített házi felvétel, nem került zene az akciójelenetek alá. A kiválló hangzásnak köszönhetően a néző ezt észre sem veszi, a robbanások, lövések mindvégig kurva jól szólnak. A buli alatt egyébként megy háttérzene, és egészen jó számokat hallhatunk (pl: The Black Keys - Grown So Ugly). Mondjuk az elég vicces, hogy a partin csupa jócsaj van, és a három főszereplő leány is bőven átlag feletti külsővel rendelkezik. Bár ez egyáltalán nem zavart.

A film közbeni reklámok már sokkal inkább. Oké, hogy a Nokia meg a Mountain Dew a film szponzora, de hogy a szereplőknek legalább 2 percig a plakátjaik előtt kelljen ülniük, azért egy kicsit túlzás. Amúgy ez egy RTL Klub által finanszírozott magyar film esetében sincs másképp. Mindent egybevetve meg voltam elégedve a Clovefielddel, a 7/10-et simán megérdemli. Az mindenképpen dícséretes, hogy 30 millió dollárból ilyen látványt tudtak összehozni. A folytatás lehetősége kifejezetten jól sülhet el, pl. ha ugyanezt az eseményt egy katona sisakjára szerelt kamerán keresztül láthatjuk, aki esetleg az első rész főszereplőivel is összefut. Jó, nem túl valószínű, de milyen jó lenne már?

Címkék: kritika, 7/10, 00s