Nem is olyan rég csalódtam egy nagyot Woody Allenben, és ugye ezt nem hagyhattam csak úgy annyiban, ezért a múlt héten megnéztem, immár harmadszorra Manhattan című filmjét. Mondanom sem kell, hogy a rendező a 70-es években sorra készítette a jobbnál jobb filmeket, de a Manhattan még ezek közül is kiemelkedik. Eddigi műveitől eltérően a szokásos neurotikus figura és a kapcsolatok bonyolultsága helyett New York városa lesz a főszereplő. Ez már a kezdő képsorok alatt is érezhető, mikor az Allen által alakított író próbálja megfogalmazni, mit is jelent számára New York állandóan lüktető szíve. Kedvenc városáról beszél, amit csak fekete-fehérben tud elképzelni, miközben George Gershwin zenéje szól. Ezek után nem csoda, hogy az egész film fekete-fehér és a háttérben kizárólag Gershwin muzsikája hallatszik.

A leghíresebb kép a filmből

A középkorú Isaac Davis élete igen nehéz szakaszába érkezett: túl van két váláson, munkáját otthagyja, 17 éves szeretőjével való kapcsolatának véget akar vetni. Ráadásul még meg is ismerkedik legjobb barátjának a szeretőjével (természetesen Diane Keaton alakításában), aki az első pillanattól kezdve halálra idegesíti. Aztán ahogy egyre jobban megtalálja vele a hangot, teljesen belehabarodik, és azt hiszi végre rátalált arra a boldogságra, amit fiatal kora óta keresett. De persze semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik.

Woody Allen összes alkotása közül talán a Manhattant lehet tekinteni a legőszintébbnek. Miközben néztem a filmet teljesen egyértelművé vált számomra, hogy Allen mennyire illik a 70-es évek világához, és hogy mennyire egy szeretetre szomjazó ember, aki tényleg csak a boldogságát keresi. Tudom, sokan nem szeretik neurotikus stílusát, és a Manhattanben sem hazudtolja meg önmagát, azonban itt az Annie Hallhoz képest jóval visszafogottabb, mindenre kontrázó humora nem kap akkora hangsúlyt. Persze így is elcsattan néhány mára szállóigévé vált mondat, de mondom, összességében nem ez dominál. A hangulat keserédes és magával ragadó is egyben. Van egyfajta bája a filmnek, ami könnyen rabul ejthet.

A szövege mellett számos emlékezetes jelenettel is találkozunk: gondoljunk csak a vihar elől a múzeumba menekülő Allenre és Keatonra, ahogy a Hold felszínén járnak, és a csillagok előtt csurom vizesen már majdnem csókolóznak is. A színészek közül én a rendező-főszereplőt emelném ki, aki véleményem szerint még a nálam nagy kedvencnek számító Annie Hallban látottnál is hitelesebben játszott. A többiek most őt szolgálták ki, ahogy Diane Keaton is, akinél magabiztosabb értelmiségi nő a világon nem létezik.

Lehet, hogy épp olyan hangulatom volt, de a Manhattan harmadszorra volt rám a legnagyobb hatással. Mert most éreztem igazán, hogy ez is egy olyan film, ami ha véget ér csak mosolyogni tudsz, megszólalni nem igazán. Ilyenkor a "Na, milyen volt?" kérdésre egy jónál többet nem is lehet kinyögni. 10/10, Woody Allen legszebb filmje.