A minap választotta meg a Time magazin minden idők legnagyobb hatású kütyüjének az iPhone 1-et. Tény és való, a készülék abszolút sikertörténet, ráadásul valóban elképesztő hatással volt/van a nyugati világra. A termék arca, Steve Jobs, több millió embernek vált példaképévé az évek során, számos hősköltemény született róla és „visionary” képességeiről. A tavalyi Steve Jobs film is az eposzok táborát erősíti sajnos, bármennyire is kiemeli a címszereplő elviselhetetlen jellemét.

1984, 1988, 1998.

A három évszám három fontos bemutatót jelöl az Apple és Jobs életében. A film a prezentációk kulisszái mögé enged betekintést, a lázas készülődés perceit bemutatva. Azokat a perceket, amikor minden fontos ember feltűnik Jobs életéből, hogy pont akkor vitassák meg vele a gyerektartás feltételeit, a munkahelyi sérelmeket, vagy hogy ki rúgatott ki kit évekkel ezelőtt. Ha nekem mindezek a témák kb. 30 perccel a létfontosságú előadásom előtt merülnek fel, amikor feltehetőleg amúgy is sík ideg vagyok, biztos, hogy mindenkit elküldenék a picsába.

De ez én vagyok, nem pedig Steve Jobs.

A film dramaturgiája számomra az első perctől kezdve hiteltelen volt, és ezt az érzést csak fokozta a suta expozíció, melyben Jobs és az Apple marketingese erőltetetten felsorolnak minden olyan fontos információt, amelyek segítségével el tudjuk magunkat helyezni a történetben. A későbbiekben már életszerűbbek a párbeszédek, néhol emlékezetes odamondásokat is kapunk, ám ez az összképet nézve édeskevés. Úgy látszik, Aaron Sorkin most nem kapta el úgy a fonalat, ahogy a Social Networknél, és sajnos a rendező Danny Boyle is (kézjegyével együtt) elveszett a pörgősnek szánt dialógusok ötlettelen megjelenítésében.

Jobs makacs, arrogáns és kiállhatatlan. Emellett pedig egy látnok, akinek minden cselekedetét igazolta a történelem.

Nagyjából így lehet összegezni a film tanulságát. Az persze tök mindegy, hogy milliószámra él olyan ember a Földön, akinek szintén van egy elképzelése, amihez makacsul ragaszkodik. Más kérdés, hogy a körülmények és véletlenek következtében ők pont nem lettek ilyen szerencsések. Ezzel nem Jobs sikereit akarom lekicsinyelni, pusztán annyit mondok, hogy számomra nincs semmi példaértékű az életében. A film legnagyobb hibája, hogy bármennyire is próbál ellentmondásos képet festeni Jobs-ról, nem tudja egyszerű halandóként kezelni.

Kézenfekvő az összehasonlítás a már említett Social Networkkel, amelyben szintén egy arrogáns különcöt ismerhetünk meg. Azonban abban a filmben nem kizárólag Mark Zuckerberg zsenialitása körül forog minden, hanem az évszázadok alatt bejáratott felemelkedési út eltűnésének, és a huszonévesek előretörésének lehetünk szemtanúi. A Steve Jobs-ban nincs ilyen „big picture”, ő csak egy arrogáns különc, akit jövőbeli sikerei igazoltak.