A mai közönségfilmek már-már elképzelhetetlenek popkulturális utalások, easter eggek és rajongóknak szánt kikacsintások nélkül. A felsoroltak közül kiemelkedően népszerű az a rendezői húzás, mikor valamilyen híresember saját ismerettségét kihasználva néhány percre vagy másodpercre feltűnik egy filmben. Ezt nevezik cameónak. Ahhoz képest, hogy mennyire népszerű filmes eszközről van szó, egyetlen angol nyelvű cikken kívül semmilyen összefoglalót nem találtam a történetéről. Épp ezért gondoltam, hogy összeszedem a cameóval kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat az első használattól a legújabb trendekig.

Az elnevezés a kámea kifejezésből ered, amely domborműszerű ábrázolással vésett ékkövet jelent. Az ókor óta használt apró és rendkívül értékes dísz a 20. századra a filmekben vendégszereplő hírességek metaforájává vált. Bármilyen meglepő, a cameószerep egyidős a filmkészítéssel. Az első cameókat a mozgókép úttörőinek köszönhetjük, akik rendezőkként gyakran feltűntek saját alkotásaikban. A legkorábbi ilyen megjelenés a Lumière testvérek nevéhez köthető, akik a világon először tartottak nyilvános filmvetítéseket 1895-ben, Párizsban. Ezeken összesen 10 darab 40-50 másodperc hosszúságú felvételt mutattak be, köztük A baba reggelije címűt, amelyben August Lumière, felesége és kisbabájuk szerepelt.

Szintén említésre méltó cameó a korszakból Georges Méliès feltűnése az 1902-es Utazás a Holdba című Verne adaptációban. A színész-rendező a film egyik tudósa mellett kiváló érzékkel a Hold 10 másodperces szerepét is magára osztotta, örökre beírva magát a filmtörténetbe az ikonikus képsorokkal.

Georges Méliès Holdként szeméből kiálló rakétával a filmtörténet első sci-fijében

Ha rendezői cameókról van szó, muszáj megemlíteni Alfred Hitchcock nevét. Ahogy a festők is mindig aláírják saját festményeiket, úgy az angol rendező is egyfajta szignóként rendszeresen megjelent filmjeiben. Hitchcock legtöbbször háttérben elsétáló járókelőt vagy vonaton/buszon/villamoson utazó átlagembert alakított (52 filmjéből összesen 39-ben szerepelt). Legötletesebb feltűnése az elejétől a végéig tengeren játszódó Mentőcsónakhoz köthető, amelyben a víziszonyos rendező egy újsághirdetés illusztrációjában rejtette el magát.

A fiktív Reduco vállalat reklámja Alfred Hitchcockkal, akinek ilyen sokat sikerült fogynia

Ahogy a filmkészítés korai éveiben, úgy a 40-es években sem vált igazán elterjedté a cameószerep. Hollywood aranykorában, mikor a stúdiók meghatározott számú filmre szerződtették le legnagyobb sztárjaikat, luxus volt az effajta vendégszereplés. Kivételek persze akadtak, mint például az 1946-os Without Reservations című romantikus komédia, amelyben a híres rádiós, Jack Benny kér autogramot a női főhőstől, és mutatja meg végre arcát a nagyközönségnek. A filmben pár másodpercre látható Mervyn LeRoy rendező is, de az igazi szenzáció Cary Grant félperces táncjelenete. A korszak szupersztárja a rendező elképzelése szerint a főszerepet játszotta volna, ám a producerek egy kevésbé ismert arcot kerestek a karakterhez. Hiába esett másra (nevezetesen Don DeFore-ra) a választás, Grant jófejségből cameózott egyet a filmben.

Az egyik legrégibb filmes lap, a Variety a The Magic Box-ról szóló 1951-es kritikájában használta először a cameó kifejezést Laurence Olivier nyúlfarknyi szerepe kapcsán. Ettől kezdve egyre gyakrabban lehetett az újság hasábjain belefutni a szófordulatba. Az Alkony sugárútban a némafilmek koronázatlan királya, Buster Keaton szólal meg, a Road to Bali című komédiában a szexszimbólum Jane Russell bújik elő egy kosárból, majd hagyja faképnél a főszereplőt, míg a 80 nap alatt a Föld körülben Frank Sinatra zongorázik Marlene Dietrich szalonjában.

Frank Sinatra zongorázik a 80 nap alatt a Föld körülben

A rendezőket nem számítva a 60-as években csak elvétve találunk cameót, akkor is inkább komédiákban. Az évtized meghatározó arcai, a zenészek ekkor még nem cameóztak a mozivásznon. Elvis, a Beatles vagy a Rolling Stones saját filmeket készítettek, az énekesek és zenekarok vendégszereplése a 80-as években terjedt csak el.

A nagy áttörés a 70-es években, Hollywood reneszánszával jött el. Scorsese, Polanski és Coppola egyaránt feltűntek saját filmjeikben, ahogy a korszak ismert művészei is tiszteletüket tették néhány kasszasikerben. Ilyen volt például Marshall McLuhan filozófus az Annie Hallban, Marcel Marceau francia pantominművész a Bombasikerben, vagy az ex-beatle George Harrison a Brian életében. A 70-es évek másik újdonsága, hogy a kortárs írók megjelentek regényeik filmadaptációjában. Peter Benchley tévériportert alakít a Cápában, míg William Peter Blatty filmproducerként magyaráz az Ördögűzőben.

Peter Benchley tévériportere a Cápában

A 80-as évek filmjeiben a színészeken és írókon kívül rendszeresen bukkantak fel sportolók valamint zenészek is (mint például Kareem-Abdul Jabbar az Airplane!-ben vagy Flea és Huey Lewis a Vissza a jövőben). És ami a legfontosabb, ekkor indult hódító útjára kameóival Stan Lee is. A karakterkameókat, mikor egy színész korábbi filmes szerepét idézi meg, szintén az évtized végén kezdték el használni a rendezők (gondoljunk csak John Hurt Alienből ismert űrhajósára az Űrgolyhókban). 

A 90-es évek hemzseg a jobb és rosszabb kameóktól. Utóbbi részben a celebek feltűnésének köszönhető, akik a tévé képernyője után a mozivásznat is meghódították. Az ezredfordulóra vált megszokottá az is, hogy az igaz történetek valós hősei felbukkantak a róluk szóló alkotásokban. Úgy mint Frank Abignail a Kapj el ha tudszban, Jordan Belfort a Wall Street farkasában, és hogy egy hazai példát is említsek, Ambrus Attila a Viszkisben. A 2000-es évek fontos újítása lett a sztárok maszk mögé rejtése, akiknek szereplése még a stáblistáról sem derült ki. Ilyen volt például Daniel Craig rohamosztagosa az Ébredő erőben, Cate Blanchette helyszínelője a Vaskabátokban vagy Matt Damon redneckje a Deadpool 2-ben.

Ambrus Attila taxisofőrként a Viszkisben

Legyen szó vígjátékról, akciófilmről vagy drámáról, mára a cameo teljesen bevett filmes elemmé vált. Az ismert emberek szerepeltetése egyre inkább elvárás lett, amivel az alkotók a nézők igényeit elégítik ki, és a filmjük körüli hype-ot növelik (a pr-esek legnagyobb örömére). Az erőlködés gyakran a minőség rovására megy, ahogy azt Zoolander második része is bizonyítja, szerencsére olykor-olykor azért sikerül meglepni a nézőket.