Sci-fi szempontjából ínséges időket élünk manapság, igazi ritkaságnak számít, ha az egykor oly virágzó, klasszikus űrutazós zsáner a mozivászonról köszön vissza ránk. Talán a két évvel ezelőtti Napfény volt az utolsó komolyabb próbálkozás, amely a látvány hangsúlyozása mellett megpróbálta minden emberben feleleveníteni a Star Wars-ért rajongó gyermeki ént. Már csak ezért is dicséretes, hogy elkészült az új Űrszekerek film, mert J. J. Abrams-nek köszönhetően végre valahára ismét lézerrel, robbanásokkal és elképesztő manőverekkel végrehajtott űrcsatát láthatunk. Ha pedig ez nem lenne elég, a rendező a mai világban szinte elvárássá vált eredettörténetet is élvezetesen, kellő iróniával fűszerezve tálalja elénk.

A USS Kelvinen járunk, mikor egy ionviharból előtűnik egy ismeretlen űrhajó, vagyis inkább monstrum, amely szó nélkül tüzet nyit a föderációs hajóra. Idősebb Kirk 12 perces kényszerű kapitányi karrierjét egy frontális becsapódással fejezi be, ám ennek köszönhetően fia és felesége biztonságos távolságba kerülnek a csata helyszínétől. Pár évvel később a már túlzottan is felelőtlen James T. Kirk jelentkezik az akadémiára, ahol megismerkedik későbbi legénységével, köztük Spockkal. Arra azonban még ő sem számít, hogy a kiképzést követően ilyen hamar akcióba kell lépniük.

A legnagyobb pirospont kétség kívül J. J. Abramsot illeti, aki úgy építette fel a történetet és vezette be a karaktereket, hogy egy Star Trek műveltséget nélkülöző néző is értse amit lát. A cselekmény így egy percig sem zavaros, minden az utolsó pontig érthető, a színészek jól megkülönböztethetőek, ami egy sokszereplős filmnek csak az előnyére válhat. Az akciók látványosak (bár a Sithek bosszújának színvonalát nem érik el), és ahogy azt már említettem, a moziban ülve ismét a hatalmas űrcsaták töltik ki látóterünket. A történetet mondjuk nem lehet túl fordulatosnak nevezni, de egy sorozat bevezető epizódjának nem is kell annak lennie.

És sajnos pont ez a film legnagyobb hibája is, miszerint semmi meglepő vagy eredeti elem nem került az összetevők közé. A szórakoztatás emiatt egyszeri kvázi-nyári popcorn élménnyé silányul, amit azért egy kicsit lehet bánni. Ezt erősíti az ideális önirónián néha túllépő poénkodás (az orosz srác akcentusa, amiből két perc is bőven elég lett volna), az eltúlzott karakterek (Simon Pegg) jelenléte, illetve a kissé esetlen történetvezetés is (itt mindenkit 15 mp alatt rá lehet beszélni bármire). Ezáltal a komolyabb, sci-fibe illő témák is elsiklanak, ami azért valamilyen szinten a sorozat védjegye volt. Jól látszik, hogy az új Star Trek nem ezeknek az igényeknek a kielégítésére jött létre, hanem a látványos szórakoztatáséra, és ez utóbbit kétség kívül teljesíti is. A 2 óra elég hamar elröppent, és ahogy láttam, mindenki elégedetten jött ki a moziból. Sorozatkezdésnek jó film a Star Trek, látványos nyári blockbusternek szintén, sci-finek már kevésbé. 7/10

Az 50-es évek texasi kisvárosa adja a helyszínét ennek az 1971-ben készült filmnek, mely az amerikai álom és a végtelen lehetőségek látszatát, az emberi kapcsolatok börtönét és a szó szerint poros kisváros monotonitását mutatja be. A cím a környék egyetlen mozijának bezárására utal, amikor a két, középiskolából már elballagott barát, Sonny és Duane az utolsó vetítést követően válnak el végleg egymástól. Mondhatnánk azt is, hogy (a tévé térhódításával) ez egy új korszak kezdetét jelzi, azonban egy alig lakott vidéken ettől még nem változik semmi. Peter Bogdanovich rendező fekete-fehér képeivel már-már elviselhetetlenül nyomasztó légkört teremt, melyben minden szereplő próbálja a saját útját keresni, ám menthetetlenül boldogtalan marad.

A kisvárosi unalom, a kitörés lehetetlensége még az ambiciózus Sonny-t is megtöri, aki a város egyetlen úgymond normális lakója, Sam (Ben Johnson nagyszerű alakításában) halála után végképp magára marad. A fiatalok szerelmi életét, a kiüresedett házasságokat és a negyvenes háziasszonyok félrelépéseit látva az egyetlen igaz barátság mellett az emberi kapcsolatokba vetett hit szűnik meg ezáltal. Valahol a cím is erre utal, nem pedig ténylegesen az utolsó mozielőadásra. A film mindemellett értékítélet nélkül mutatja be az 50-es évek képmutató világát, ahol mindenki tudja, hogy mi történik a szomszéddal, de hivatalosan senki sem beszél róla. A remek idősebb korosztály (Johnson, Ellen Burstyn, Cloris Leachman) mellett a fiatalok is megállják a helyüket: Jeff Bridges, Timothy Bottoms egyaránt megbirkózik szerepével, de a pálmát egyértelműen a gyönyörű Cybill Shepherd viszi el, aki élete alakítását nyújtja. Az utolsó mozielőadás kitűnő film, ám az őrjítően monoton és nyomasztó atmoszféra valamelyest ront a néző hangulatán is. Tehát megtekintés előtt érdemes ráhangolódni a filmre, így az élmény is meggyőzőbb lesz. Engem kissé váratlanul ért mindez. 8/10

A hollywoodi producerek nagyon is jó lóra tettek az X-Men univerzumot illetően, hiszen a rengeteg szereplő közül gyakorlatilag bárki köré könnyedén tudnak egy eredettörténetet kanyarítani. Az eredeti trilógia kritikai és az anyagi sikerét látva egyértelmű volt, hogy valamilyen módon folytatják majd a sorozatot. Az X-Men Origins névre hallgató franchise első darabjára a 2006-os lezárást követően csupán három évet kellett várni, és a tesztalany az univerzum talán legnépszerűbb alakja, Wolverine, vagy magyarul Farkas/Rozsomák lett (ki hogy szereti jobban).

A történet Logan gyerekkorának rövid bemutatását és a háborúkat felelevenítő nagyszerű főcímet követően a 70-es években kezdődik el: a vietnámi háborúban elkövetett gyilkosságok miatt Logant és testvérét, Viktort halálra ítélik, ám mindketten túlélik a kivégzést. Erre figyel fel az egyik nagyfejű vezető is, nevezetesen Stryker ezredes, aki egy elitcsapatot toboroz a különleges képességű mutánsokból. Bátyja fékevesztett, őrült viselkedését látva Logan kilép a csapatból és megpróbál eddigi életében először normális életet élni. Eltelik jópár év, míg valamikor a 90-es  évek elején Stryker meg nem jelenik a Kanada eldugott faipari vidékén otthonra és szeretőre talált Logannél. Nem sokkal ezután Viktor is tiszteletét teszi nála, ám párharcuk előtt még megöli öccse asszonykáját. Ennek hatására határozza el Farkas, hogy részt vesz Stryker kísérletében, melynek során adamantiummal szilárdítják meg testét, és hosszú idő után ismét szabadjára engedi ösztöneit.

Már az eredeti X-Men trilógiában is Wolverine volt a főszereplő, és a karakter népszerűségét figyelembe véve nem meglepő, hogy a producerek is az ő történetét képzelték el először a nagyvásznon. A kitűnő alapanyag azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a Wolverine filmre egyértelműen rá lehessen aggatni a jó jelzőt. Pedig a karakter végtelenül izgalmas, motivációi, bátyjával való kapcsolata kifejezetten érdekes. Szóval egy húsbamarkoló lélektani drámát is ki lehetett volna rajzolni, melynek főszereplője egy szinte halhatatlan, alig öregedő férfi, aki normális életet szeretne élni, de sehogy sem tudja elnyomni ösztöneit. Ehhez képest PG-13 besorolásba kényszerített akciófilmet kapunk, amibe túl sok minden van belezsúfolva, és túlontúl a robbanásokra, illetve verekedésekre van kihegyezve. Látványosnak látványos, de a végeredmény inkább hasonlít egy rajzfilm filmváltozatához, mint az X-Men világához illő egyedi feldolgozáshoz.

Ez például abban is kiütközik, hogy míg az eredeti X-Men filmekben a legtöbb karakter egy, maximum két képesség birtokosa, addig a Wolverine-ban mindenki gyorsan fut, nagyokat ugrik, kikerüli a golyókat, stb. A képességek ábrázolása a korábbi reálissal szemben túlzó, de ez a jelző úgy általában az egész filmre ráillik. A testvérpár közötti feszültség nem igazán élhető át, ahogy Logan bosszúszomja sem, de Stryker motivációjának bemutatása is elnagyolt lett. Pedig a színészek közül senki nem nevezhető rossz választásnak, Liev Scheiber megállja helyét Kardfogként, Hugh Jackman most is nagyszerű. Sajnos a film az élvezetes akciókon kívül nem szolgál emlékezetes momentumokkal, a történet meg ilyen formában pusztán gyorstalpalónak felel meg. Ugyan egy percig sem fogunk unatkozni a látottakon, és ha kicsit kikapcsoljuk az agyunkat még élvezni is fogjuk a filmet, azonban mindez a potenciált látva elég sovány. 6/10

1970-ben jelent meg először a Southern Man, méghozzá Neil Young harmadik, After the Gold Rush című albumán. A dal a konzervatív délvidéki emberről szól, aki gyűlöli a feketéket. Emiatt a rasszizmus ellenes északiak dicsőítették, a déliek pedig elítélték a szerzőt. Nem csoda, hogy a southern rock egyik legnagyszerűbb együttese, a Lynyrd Skynyrd Sweet Home Alabama című számuk második versszakában konkrétan elküldik a francba Neil Youngot, amiért így beszélt a déliekről. A Southern Man azonban hatalmas siker lett Amerikában, és a Young közreműködésével létrejött korabeli supergroup, a Crosby, Stills, Nash and Young is előszeretettel játszotta koncertjein a dalt. Az alábbi videó csupán ízelítő, hiszen youtube-on csak ezt a viszonylag friss, ötperces változatot találtam, az igazi, 13 perces csoda a CSNY 1971-es 4 Way Street című koncertalbumán található.

Miért nem jelölték idén Clint Eastwoodot Oscarra? Tette fel egy emberként a kérdést mindenki, aki már látta az öreg legújabb alkotását, a Gran Torinót. Pedig valószínűleg ez volt Eastwood utolsó filmszerepe, melyben visszatér a gyökerekhez, feleleveníti legendás karaktereit, ezáltal összegzi életművét. Ennek érdekében három egymástól eltérő történtet zsúfol filmjébe: egyszer a Nincs bocsánat William Munny-jához hasonló özveggyé vált férfit látunk, akit senki sem ért meg igazán, és aki nem tud szabadulni sötét múltjától, másodszor a bűntől bűzlő város Piszkos Harry-féle öntörvényű igazságosztóját, harmadszor pedig a mogorva öregúr Hallmark tévéfilmekre emlékeztető barátságát a szomszéd fiúval, aki ráadásul távol-keleti. A három történetszálat a főszereplők és a külvárosi környezet tartja össze. A cím a főhős, Walt Kowalski nagy becsben tartott autójának típusára utal, amit a szomszéd hmong fiú unokatestvére kényszerítésére megkísérel ellopni. Ennek apropóján bontakozik ki a történet, melynek végén Eastwood leszámol minden ellenségével. Vagy nem.

A Gran Torino története tehát elég lenne három különböző filmre is, de Eastwood megpróbált mindent egy filmbe sűríteni. Ezt összességében zökkenőmentesen megoldotta, a jeleneteket pontosan fűzte fel egy szálra, a film mindvégig ritmusos marad. Azonban nem tudja igazi mélységükben ábrázolni karaktereit, aminek köszönhetően a film felszínessé, olykor egyenesen komolytalanná válik. Ez különösen az ezerszer látott "különös" barátságon érződik, amit rengeteg poénnal próbált érdekesebbé és élvezetesebbé tenni Eastwood, de az eredmény még így is mérföldekre van a Millió dolláros bébi Dunn edzőjének és Maggie-nek a kapcsolatától. 2004-es filmjében gyönyörűen kivesézte a témát, ezért is érthetetlen, miért kellett ilyen rövid időn belül ismét előrángatni egy nagyon hasonló szituációt. A szikár igazságosztó története már izgalmasabb, a külvárosi gettó is hihetően van ábrázolva. Azonban a várva várt, pattanásig feszülő képsorokat rendre elbagatellizálja a rémes katonazene, illetve a zsebből előkerülő pisztolyt formáló kéz. Ez utóbbi különösen emlékeztet az iskolák legidiótább tanárai által írt intőszövegekre: "Kisfiát megintem, mivel az óra közben ujjából pisztolyt formált és ráfogta a tanárra".

A legérdekesebb szál egyértelműen a magányos öregember kapcsolata a múltjával és a többi emberrel. Walt és az ifjú pap párbeszédei a film legszebb pillanatait adják. Itt érvényesül mindaz, amit Eastwodd valószínűleg a film egészében szeretett volna megvalósítani: a film a humor által önironikus és keserédes egyben. Itt tényleg kap a néző valami újat, amin később el lehet gondolkozni. A másik elfogadása, tágabban értelmezve az előítéletek leküzdése szintén érzékletesen lett bemutatva, amit annak ellenére, hogy ezt szintén láttuk vagy százszor, soha nem árt ismételten hangsúlyozni.

Visszatérve az első kérdésre, miért nem jelölték idén Clint Eastwoodot Oscarra? Részemről teljesen egyértelmű a válasz: egyszerűen nem érdemelte meg a Gran Torinóért. Hiszen egy középszerű filmet tett le az asztalra, ami szerethető és jobb a nagy átlagnál, ennél azonban nem több. A Titokzatos folyó óta a Gran Torino Eastwood második leggyengébb filmje (az első A dicsőség zászlaja), ezért is szeretném, ha az öreg még visszatérne legalább egy mellékszerep erejéig, hogy így búcsúzzon el a közönségtől. 6/10