A két napnyi leeresztés után végre számomra is erőteljes nap következett: tudtam, ha a R.E.M. koncertig kihúzom valahogy, onnantól nincs megállás hajnalig.

Ennek érdekében először belenéztem a Hócipős standup-comedybe, ahol Benk Dénes és Csenki Attila próbálta szórakoztatni a népet, engem mindenesetre nem sikerült, és csak kisebbrészt Csenki politikai inkorrektsége miatt (értsd: végig cigányvicceket mesélt) - szimplán nem voltak viccesek... A leghumorosabb jelenetek abból adódtak, hogy Benk nem bírt mit kezdeni a távozókkal, többnyire olyan irtó bunkón szólt (vagy mutatott) utánuk, hogy öröm volt nézni. Miután magam is elhúztam, belenéztem a Honeybee nevű magyar együttes műsorába, és komolyan elgondolkodtam, voltam-e már valaha is ennél rosszabb koncerten. Amiért nem rögtön vágtam rá a nemleges választ, az a melltartóban fellépő énekesnőjük volt...
Eztán nem tudtam rávenni magam Serj Tankian koncertjének megnézésére (valóban épp elég volt másfél óra a nagyszínpadnál), így hát a jolly joker világzenei színpadot választottam, ahol egy nápolyi együttes lépett fel, akik különlegessége, hogy hat hordódobosuk van (mármint hordón dobolnak). Elképesztően jó hangulat volt (az első pár sort megtöltő olaszok miatt is), és Enzo, a banda frontembere (akinek a közönség hosszasan skandálta a nevét, innen jegyeztem meg én is) nem elsősorban énekesként, vagy szaxofonosként vette ki a részét a szórakoztatásból (noha mindkét téren nagyon jól teljesített), mert egy igazi showman volt: addig nem nyugodott, amíg nem énekelt és táncolt mindenki. Ha ez sem lenne elég, még mindenféle tornamutatványra is késztette a közönséget, öröm volt nézni, amikor mindenki leguggolt, és úgy próbált táncolni.

A nagyon is kellemesen eltöltött koncert után volt időm átsétálni a zsúfolásig telt nagyszínpad felé, ahol már mindenki az R.E.M.-re várt, és nagyon is megérte, a (ráadásblokkal) majdnem másfél órás koncert végén is úgy tűnt, mintha csak öt perce kezdték volna. Fölösleges is sorakoztatnom a magasztaló kifejezéseket, a koncert mintha cédéről szólt volna, Michael Stipe két számnál is lejött pacsizni a közönséggel, és végig figyelt arra, hogy mindenki kellően lelkes legyen. Nem is volt ezzel baj, azt meg csak remélhetjük, hogy komolyan gondolta, mikor azt mondta: remélem hamarosan találkozunk. Én ott leszek!

Mire kikászálódtam a nagyszínpad táncteréről, már elkezdődött a Heaven Street Seven koncertje, ők is kitettek magukért: rengeteg slágerüket eljátszották, a Hol van az a krézi srácot először hallottam élőben. A visszatapssal együtt ők is majdnem másfél órán át voltak színpadon (nekem azért ez kicsit sok volt), ezért jókora csúszással kezdődött a Belmondo koncetje, akiknek így csak egy óra jutott, ezt viszont kihasználták - a megcsappant számú, és érezhetően fáradt közönség a végére egészen belelendült. A Belmondónak csak kevés számát ismertem, tulajdonképp a koncert alapján alakult ki az a véleményem, hogy kicsit stílusukban hasonlítanak a KFT-re: egyrészt nem lehet nyugodt szívvel semmilyen zenei irányzathoz sorolni őket, másrészt a dalaikban sem veszik túl komolyan magukat, és harmadrészt itt is megvannak a vicces átkötőszövegek, a táj-fasszázsszalonok keletkezéstörténete frenetikus volt. És végül bekövetkezett, amiről csak álmodni mertem, az MTV Iconban elénekelt LGT-szám, a Szentimentális "rakenroll" volt a ráadásszám, amit hatalmas energiával, elképesztő jól játszottak el, és mindezzel kilóra meg is vettek, egy nagyszerű nap nagyszerű befejezése volt.