Bár a rajongók körében kialakult egyfajta konszenzus, miszerint a The Mandalorian a legjobb dolog ami a Star Wars-szal történt a Disney érában, az első évad után még meglehetősen sok kritika érte a sorozatot a lassan kibontakozó történet és a gyakori töltelékepizódok miatt. Én is hasonló véleményen voltam, heti bontásban nálam sem működött a The Mandalorian, első nekifutásra a galaktikus Xéna epizódnál kaszáltam is a sorozatot. A második évad pozitív fogadtatását látva azonban pótoltam az elmaradásomat, és ismerve a mellékküldetéses koncepciót, darálva már sokkal jobban tetszett végeredmény.

Ugyanis a vánszorgó fő szál és a néhol erőltetett fan service ellenére a Mandalorian mögött álló John Favreau-nak nagyjából sikerült Lucas eredeti receptjét követnie, amelyről az előző Star Wars témájú cikkemben értekeztem. Összességében tehát meg voltam elégedve az első két évaddal, azonban az egymást követő epizódokat nézve végig az motoszkált a fejemben, hogy vajon egy újravágvágással működhet-e az első élőszereplős Star Wars sorozat mozifilmként?

Az ötlet persze nem csak az én fejemben született meg: a Redditen több rajongói vágás is megtalálható a 90 percestől kezdve a bő 3 órásig. Mivel ezek egyike sem egyezett meg az én elképzelésemmel, ezért úgy döntöttem, előállok a saját verziómmal. A továbbiakban ezt mutatom be SPOILERESEN, így ha még nem láttad a The Mandaloriant, de érdekel az első évadból készült nettó 130 perces, A mandalori útja címet viselő változat, akkor KATTINTS IDE!

Első felvonás

A vágás során végig arra törekedtem, hogy egy önmagában is érthető film készüljön el, amely dramaturgiailag is megfelel a nézők igényeinek. Ezért az alapanyag nyújtotta lehetőségekhez mérten próbáltam azt a három felvonásos struktúrát követni, amelyen a legtöbb közönségfilm alapul. Mindezt figyelembe véve az egyetlen logikus megoldásnak az tűnt, hogy a történetet a harmadik epizóddal indítsam, és az első részben felvázolt alaphelyzetet az úszó feliratban foglaljam össze. Mert hát, ahogy annak lennie kell, a jól ismert Star Wars főcímmel kezdődik a film, amelyben a második halálcsillag elpusztítása utáni hatalmi helyzet mellett az ex-birodalmi hadúr, a Fejvadász Céh, a különleges képességekkel rendelkező célpont, valamint a megbízást teljesítő Mando is említésre kerül.

A harmadik rész ugye újra előveszi az első epizódban bemutatott helyszíneket, karaktereket: megismerjük a titokzatos megbízót és az értékes beskart; betekintést nyerünk a rejtett mandalori közösségbe és szigorú szabályrendszerükbe; emellett Greef Kargáról és a Fejvadász Céh működéséről is kapunk némi információt, valamint a gyermek kiszabadításával Mando fejvadász szaktudása is világosan megmutatkozik. Épp ezért nyugodt szívvel hagytam ki az első epizódot a moziváltozatból.

A második résznek egyetlen olyan jelenete van, amely létfontosságú a történet szempontjából: ez a Mudhorn elleni párharc, amelyben a gyermek ízelítőt ad képességeiből és megmenti a címszereplő életét. Ez óriási hatással van kettejük kapcsolatára, többek között emiatt dönt úgy Mando, hogy életében először szembemegy a szabályokkal és visszaszerzi a megbízótól a célszemélyt. Szerencsére egy jól időzített áttűnéssel tökéletesen be tudtam illeszteni az 5 perces jelenetet a beskar kovács és Mando párbeszédébe, ezzel alapozva meg emocionálisan utóbbi sorsfordító döntését. Mivel nem akartam túl sok flashbacket egymásra halmozni rövid időn belül, ezért Mando gyermekkori rémképeit kivágtam, amúgy sem szerettem ezt a meglehetősen klisés részt. Többet nem változtattam a harmadik részen, így a duó sikeres menekülésével zárul az első felvonás.

Második felvonás

A második felvonás első felében azt akartam érzékeltetni, hogy hiába próbál elrejtőzni és új életet kezdeni a páros, a fejvadászok folyamatosan a nyomukban loholnak. A sorozatban ezt a 4., az 5. és a 6. fejezet hivatott bemutatni, amelyek közül a helyszín, és a második évadban visszatérő Fennec Shand karaktere miatt az ötödiket hagytam bent a moziváltozatban. A Tatooine-i kalandot a 4. rész űrhajós monológja vezeti fel, amelyet úgy módosítottam, hogy Mando a Sorlag helyett a sivatagos bolygót határozza meg úticélként. Ekkor éri hirtelen támadás a Razor Crestet, amely már az 5. epizód kezdete. Néhány egyszerű effektnek és a második évadból kölcsönzött vágóképnek köszönhetően szerintem egész vállalható lett a két jelelenet összekötése.

Ettől a ponttól az 5. részt követtem: a sérült űrhajó Mos Eisley felé veszi az irányt, ahol a címszereplőnek munkát kell keresnie, hogy ki tudja fizetni a javítást. Az epizódból két jelenetet vágtam ki: az Ellen Ripley hasonmás és Baby Yoda első találkozását, valamint a buckalakókkal való tárgyalást. Így rövidítettem le az amúgy kissé lapos epizódot, amelynek végén Mando számára világossá válik, hogy sehol sem lehetnek biztonságban.  

Ez a felismerés lenne az úgynevezett Midpoint, amelyet a 7. rész történései követnek: Greef Karga bejelentkezik egy gyanús ajánlattal, amelyre válaszul Mando csapatot gyűjt maga köré. Bár Cara Dune-t és Quill-t a korábbi epizódokban már megismerhettük, az én verziómban mindketten új szereplők, akik a főhős régi ismerőseiként jelennek meg. Először tartottam tőle, hogy az érthetőség szempontjából ez nem jelent-e hátrányt, aztán rájöttem, hogy a cselekményt tekintve nem igazán fontos a közös előtörténetük.

Nem úgy IG-11-é, akit Mando semlegesített még az első rész fináléjában. Mivel ez teljesen kimaradt a verziómból, az átprogramozásáról szóló flashback is érthetetlen lett volna a szűz szemnek, így kénytelen voltam kukázni azt. Emiatt kissé talán furcsa a fejvadász droid megjelenésére adott heves reakció. Ugyan elsőre így nem egyértelmű, de szerencsére későbbi párbeszédekből azért kiderül, hogy IG-11 korábban fejvadász volt, akit Quill utólag védelemre programozott át. Az imént felsoroltak és a gyerekkori flashbackek kivágásával Mando droidgyűlöletének gyökereit is kitéptem, így a 7. részben többször szóba kerülő utálatnak sem maradt helye a moziváltozatban. 

A második felvonás az igazi főgonosz, Moff Gideon megjelenésével, valamint Baby Yoda elrablásával ér véget. Ez lenne a film legkilátástalanabb pontja, amikor úgy tűnik, minden elveszett. A sorozat formátuma miatt 1 hetet kellett kétségek közt őrlődnie a nézőknek, hogy vajon megmenekül-e a gyermek, ezért egyáltalán nem volt zavaró, hogy IG-11 a 8. rész ötödik percében már vissza is szerzi Baby Yodát. A mozifilmben viszont egyáltalán nem működött volna ez a megoldás, így kicsit belenyúltam a jelenetek sorrendjébe.

Harmadik fevonás

A harmadik felvonás ugyanúgy a két rohamosztagossal kezdődik, akiknek párbeszédét annak komolytalan hangulata miatt azon a ponton vágtam el, mikor rádión jelentik, hogy náluk van a célszemély. Ezután váltunk a csapdába került Mandóékra, akik napnyugtáig kapnak haladékot Moff Gideontól, hogy átadják a gyermeket. Ekkor lép IG-11 a rohamosztagosok elé, és menti meg Baby Yodát. Innen térünk végül vissza Mandóékhoz. Utolsó módosításként a Moff Gideon által felfedett Din Djarin visszaemlékezését vágtam ki, amelyet amúgy a flashback után szóban is összefoglal, így mutatva be miként indult el a mandalori úton még gyerekként. A film a sorozattal megegyezően Mando csodálatos gyógyulásával, IG-11 teátrális önfeláldozásával és Moff Gidon megmenekülésével zárul.

A végeredmény a grandiózus űrcsaták hiánya és a statiszták limitált száma miatt egy 135 perc hosszú, mérsékelt költségvetésű Star Wars film lett. Akkor mégis mi értelme volt elkészíteni a moziváltozatot? Egyrészt így azok is megismerhetik Mando kalandját, akik menet közben kaszálták a sorozatot, vagy csak nincs kedvük és idejük végignézni mind a 8 epizódot. Másrészt pedig magam számára is egy kihívás volt, hogy vajon össze tudok-e vágni egy érthető és élvezhető filmet a Mandalorian első évadából. Az eddigi visszajelzések alapján úgy tűnik, ez sikerült, annak ellenére is, hogy a Tatooine-os résznél kissé leült a film.

Ezek után nincs más hátra, minthogy megosszam a nagyközönséggel is a végeredményt. Ahogy már említettem, a filmet magyar felirattal itt éritek el, kommentben pedig jöhetnek a visszajelzések arról, hogy hogy tetszett A mandalóri útja.  

1977 nyarán mindennapos látványnak számítottak a mozipénztárak előtt hosszan kígyózó sorok Amerikában. Az év májusában mutatták be ugyanis az első Star Wars filmet, amely a mai blockbusterekkel ellentétben csak több héttel a premier után futott be igazán, hogy aztán hónapokra kibérelje a bevételi listák első helyét. A korabeli tudósítások egyöntetűen a rendkívüli látványvilággal magyarázták a Star Wars addig nem látott sikerét.

Vitathatatlan, hogy a Star Wars diadalmenetében meghatározó szerepet játszott a messzi messzi galaxis fantasztikus világa, valamint az egyedülálló látvány, amelyet az emlékezetes kosztümök és hangeffektek egészítettek ki. Azonban mindez önmagában nem magyarázza a mozik előtt kígyózó sorokat, az első film, és az abból induló franchise elképesztő népszerűségét. Bár a felsoroltak nélkülözhetetlen elemei a Star Warsnak, véleményem szerint a Csillagok háborúja titka mégsem ezekben, hanem abban rejlik, hogy a néző tudattalanul is ezer szálon kötődik a filmekhez. Ebben az esszében ennek a kapocsnak a hátterét mutatom be az 1977-es Egy új reményen keresztül.

Egy történet, amit mindenki ismer

A Star Wars rajongók számára biztosan nem jelent újdonságot a Hős útja elmélet. A monomítosz néven is ismert teória Joseph Campbell irodalom- és vallásprofesszorhoz köthető, aki különböző kultúrák mondáit és mítoszait kutatva megfigyelte, hogy kortól és tájegységtől függetlenül a hős története mindenütt megtalálható. Ezek az elbeszélések, mesék ugyanazokat a fordulatokat követik, amik így könnyen kategóriákba illeszthetők. A hős útja mindig a hétköznapi világban kezdődik, itt történik meg a kalandra hívás, amit először visszautasítás követ. Szerencsére ekkor jelenik meg a mentor, aki segít a hősnek átlépni az első küszöbön, hogy aztán az ismert világból az ismeretlenbe érve, szövetségesekkel és ellenségekkel övezve, különböző próbákat teljesítve valóban hőssé váljon.

Ezt az egyetemes történetet mindenki ismeri: mítoszok, mondák, mesék követik ugyanazt a sémát, amely beépült az emberiség kollektív tudatába. Emiatt a gyerekkorból jól ismert hőssel egyszerűbb azonosulni, problémáit, kihívásait, sikereit könnyebb átélni. Bár felnőttként ezek a történetek nem szolgálnak túl sok újdonsággal, vagy meglepő fordulattal, mégis időről időre jól esik újra végigmenni a hős útján.

Azon az úton, amelyet Luke Skywalker is pontról pontra lekövet az Egy új reményben. George Lucas még egyetemistaként figyelt fel Campbell elméletére, amit évekkel később a Star Wars forgatókönyvének írásakor használt sorvezetőnek. A rendező kitűnően érzett rá, hogy a messzi messzi galaxis ismeretlen világához egy ismerős történetet passzol, amelybe minden néző bele tudja élni magát. Ez persze nem egy eredeti ötlet, előtte és utána is rengetegen csinálták ugyanezt, gondoljunk csak Toklienre és a Gyűrűk urára vagy bármelyik jobban sikerült Marvel filmre.

Lucas azzal emelkedik ki társai közül, hogy az általa megálmodott hős útjának állomásai egyértelműen beazonosíthatók a nézők számára. Mint például a hulladékmegsemmisítőben játszódó jelenet, amely a Bibliából is ismert cet gyomrát jelképezi. Ezen felül Luke kalandja nemcsak egy ismeretlen világ felfedezésének élményét adja a nézőnek, hanem az erő által a spirituális igényeit is kielégíti.

Egy film, amit mindenki látott

Visszatérő kritika Quentin Tarantinóval szemben, hogy valójában nem több egy szemtelen tolvajnál, aki csak a másoláshoz ért. Nos ez a leírás tökéletesen ráillik Lucasra is, aki másfél évtizeddel előzte meg Tarantinót a lopásban. A Star Warsban ugyanis rengeteg olyan filmet idézett meg, amely hatással volt rá korábban.

Lucas eredetileg Flash Gordon filmet akart készíteni, ám nem sikerült megszereznie a jogokat. A képregényhősből így csupán inspiráció maradt: a sci-fi környezeten túl Lucas az 1940-es sorozatból kölcsönözte a Star Wars védjegyének számító főcímet, emellett bizonyos karakterek és helyszínek is visszaköszöntek a későbbi epizódokban (pl. az Uralkodó és Bespin, a felhőváros). A 30-as-40-es évek sci-fi és kalandfilmjei mellett más műfajok is markánsan megjelentek a Csillagok háborújában. A Tatooine sziklás-sivatagos világa a rosszarcú űrlényekkel bármelyik westernbe beleillene. Owen bácsi és Beru néni holttestét felfedező Luke John Wayne-t idézi meg Az üldözők azonos jelenetéből, míg Greedo halálát Lucas A jó a rossz és a csúf két alattomos gyilkosságából gyúrta össze.

A nyugati westernek mellett a távol-keleti mozik is erőteljesen hatottak a Star Warsra. A jediket és a fénykardot a szamurájfilmeknek köszönhetjük, ahogy R2D2 és C3PO karakterjegyeit is. A két droidot ugyanis Kurosawa Rejtett erőd című filmjének egymással civakodó komikus párosa ihlette, akik egy hercegnő megmentésében közreműködnek. Ismerős a sztori, ugye?

De nem ez az egyetlen történetelem, amelyet más filmből kölcsönzött Lucas: a Halálcsillag elleni támadás gyakorlatilag a 633 Squadron és a The Dam Busters hasonló jeleneteiből van összeollózva. Az eligazítástól és a küldetés ismertetésétől kezdve a nehezen megközelíthető, vájatszerű helyszínen át a kizárólag pontos tüzeléssel megsemmisíthető célpontig terjed az egyezés. Ráadásul a feladat teljesítésében hogyhogy nem, egy speciális célzóeszköz is segíti a bátor pilótákat. Szerencsére azért nem másolt le mindent Lucas, így például Chewbaccát sem a The Dam Busters Nigger nevű kutyájáról nevezte el. A második világháborús filmeknek az űrcsaták koreográfiájában is fontos szerep jutott. A formációban támadó repülőgépekről és a pilótákról készült képsorokat Lucas archív felvételekkel egészítette ki, ezzel is segítve a trükkmesterek munkáját.

A felsorolt filmek nélkül nem, vagy legalábbis nem úgy létezne a Star Wars, ahogy azt mindenki ismeri. A néző a megidézett jelenetek és műfaji kikacsintások miatt is mozog otthonosan ebben a kitalált világban, hiszen korábbi filmélményei köszönnek vissza a benne. Így például Mos Eisley-ban hiába van űrlényekkel tele a kocsma, ahogy belép az ajtaján Luke, mindenki egyből tudja, milyen alakok közé is keveredett.

Egy érzés, amit mindenki átélt

A Star Warsban rengeteg olyan szituáció jelenik meg, amelyet a legtöbb ember átélt már. Oké, most nem arra gondolok, hogy valaki hirtelen azzal szembesül, hogy egy tömeggyilkos diktátornak a fia, hanem az olyan esetekre, mint például egy idős családtag elvesztése, vagy a titkos szerelemmel való csipkelődés. Ugyanis pont ezek a hétköznapi élethelyzetek teszik még átélhetőbbé a galaktikus kalandot.

A kedvenc példám a Binary sunset, vagy magyarul kettős naplemente néven elhíresült szekvencia. A mindössze 37 másodperc hosszú, 3 beállításból álló jelenetben egyetlen szó sem hangzik el, mégis mindenki számára érthető, mi történik benne. Luke a nagybátyjával való vitát követően, miszerint még egy évet otthon kell maradnia, leszegett fejjel kisétál a házból és belerúg a poros földbe. Mikor megáll, vágyakozva a két nap felé fordul, amely a végtelen univerzumot és a kalandot testesíti meg. Egy pillanatra felcsillan a remény, ám Luke-nak nincs elég ereje szembeszállni családja akaratával, így csalódottan és mélabúsan visszasétál a házhoz.

A jelenet igazi erejét a zene adja: a magányos ballagás alatt egyetlen kürt hangja hallatszik, majd a távolba révedésnél a teljes zenekar csatlakozik egyfajta reményt sugallva, ám mindez pillanatok alatt szertefoszlik, és végül csak a lemondás marad.

Lucas szerint a Star Wars akár némafilm is lehetne, amely a színészek testbeszéde és az aláfestő zene által válik mindenki számára érthetővé. Mégha túlzásnak is hat a nyilatkozat, kétségkívül van benne igazság, elég csak a mimikára képtelen droidok sivatagi túrájára gondolni, amely simán megállná a helyét némafilmes komédiaként is.

Visszatérve a kettős naplementére, a jelenetben bemutatott érzést az 5 éves kisgyerektől a 100 éves aggastyánig mindenki pontosan ismeri, szavak nélkül is egyértelmű, mi játszódik le Luke-ban. Véleményem szerint pont ez az univerzális érthetőség a Star Wars sikerének legfontosabb összetevője, és pont ebben a jelenetben csúcsosodik ki igazán. Nem véletlen, hogy az előzmény és a folytatás trilógia is a Tatooine-i naplementével zárul, ahogy Luke is naplementét nézve válik eggyé az erővel Az Utolsó Jedikben.

Összegzés

Joseph Campbell szerint Lucas filmjének a legnagyobb erőssége, hogy a már feltérképezett földi közegből kilépve egy eddig ismeretlen területet nyitott meg a képzelet számára. A Star Wars fantasztikus világa milliókat ejtett rabul, ám ez a rendkívül kreatív univerzum önmagában nem lett volna elég a példátlan népszerűséghez. Ezt bizonyítja a korábbinál sokkal látványosabb előzménytrilógia felemás fogadtatása is.

A megfelelően adagolt spiritualitással, a tudatalattira ható szimbólumokkal, valamint a közérthető eszköztárával Lucas akaratlanul is rengeteg embert szólított meg az első Csillagok háborújával, és annak két folytatásával. A szakállas rendezőnek sikerült egy egyetemes történetet ismerős filmes megoldásokkal mindenki számára érthető és átélhető módon bemutatnia, amit azóta se tudott senki sem megismételni a Star Wars univerzumon belül.

"A mozivásznon bármi megtörténhet" - tartja a mondás, amivel Hollywood is tökéletesen tisztában van. Különösen, ha a színészek gyakran lazán kezelt életkoráról van szó. Bár a digitális fiatalítás kétes eredményét sokan még mosolyogva fogadják, a nagykorú diákokkal benépesített filmbeli középiskolák már megszokott látványnak számítanak a nézők számára.

A fenti példa persze csak vicc, de tény, hogy a végzős gimnazisták átlagéletkora általában közelebb áll a harminchoz mint a 18-hoz.

Szintén elfogadott, hogy a filmbeli szerelmesek közti korkülönbség jelentősen eltérhet a hétköznapi életben megszokotthoz képest. A férfi főhős és kedvese közti 20-30 év különbség bevett szokás, sőt, egyes karaktereknél, mint például James Bond, elvárás is a közönség részéről.

Más a helyzet azonban a nagyvásznon látható szülők és gyerekek esetében. Itt bizony nem egyszer szükség van a nézők képzelőerejére ahhoz, hogy a rendezők gyakran hajmeresztő szereposztásán felül tudjanak emelkedni. Ezek közül gyűjtöttem össze 10 olyan nevetséges szülő-gyerek castingot, amikor a korkülönbség köszönőviszonyban sincs a valósággal.

Fontos, hogy a listára csak olyan filmek kerültek fel, amelyekben a szereplők életkora nem változik. Magyarán nincsenek gyerekkori flashbackek, amelyben az édesanya és fia közti különbség még reális. Így például a Nagy Sándorban hiába fiatalabb csak egyetlen évvel Colin Farrell az anyját alakító Angelina Jolie-nál, a színésznő több jelenetben is a korban már megfelelő gyermek Alexanderrel szerepel együtt. De ugyanez igaz a Sebezhetetlenre és a Forrest Gumpra, valamint a Vissza a jövőbenre is, ahol az időutazás miatt játsszák Michael J. Fox-szal egykorú színészek Marty szüleit.

Ezen felül próbáltam úgy válogatni a filmek között, hogy azok, vagy legalább főszereplőik a többség számára ismerősek legyenek.

10. Amerikai Pite (1999): Stifler és mamája

Ha azt mondom, dögös anyuka az Amerikai pitéből, mindenki egyből rávágja: Stifler mamája. Steven Stifler édesanyja méltán vált népszerűvé a középiskolások körében, akiknek szó szerint csorgott utána a nyáluk. Pedig a valóságban Jennifer Coolidge mindössze 37 éves volt a forgatáskor, és csak 15 évvel idősebb a fiát alakító Seann William Scottnál. Ez a különbség akár elfogadható is lenne, ha a sztori szerint nem egy 18 éves fiúról és 40-es anyjáról lenne szó.

9. Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag (1989): Indy és apja

Első ránézésre nem gondolná az ember, hogy az Indiana Jones apa-fiú párosa között csupán 12 év korkülönbség van. Pedig a filmtörténet legmenőbb régészprofesszorának édesapját megformáló Sean Connery csak 58 éves volt a forgatáskor, míg Harrison Ford a 47. életévét taposta ekkor. Hát igen, itt az ékes bizonyíték arra, hogy mennyit öregít a kopasz fej és az ősz szakáll. A 12 év tudatában különösen mókásnak hat az, hogy Connery folyamatosan fiatalúrnak szólította Fordot a filmben.

8. A keresztapa (1972): Vito Corleone és Fredo

Amíg Indy a 40-es évei közepén még nagyban kalandozott, addig a 48 éves Vito Corleone már 5 felnőtt gyermek, köztük 2 középkorú férfi apjaként irányította családját. Hogy hogy jön ki a matek? Nos, Robert Duvall 41 évesen játszotta el a Don örökbefogadott fiát, míg vér szerinti gyermekei közül a Fredot megformáló John Cazale 11 évvel volt fiatalabb Marlon Brandónál. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Brando valós koránál két évtizeddel idősebb karakter bőrébe bújt, ami kiváló sminkjének köszönhetően nem is volt olyan feltűnő a vásznon.

7. Dallas (1978): Jockey és Ellie

Aki a 90-es években volt gyerek/felnőtt, garantáltan emlékszik, mi ment péntek este 8-kor a tévében. Igen, a texasi olajmágnások intrikákkal teli életéről, azaz a Dallasról van szó. Larry Hagman 47 évesen bújt először a sorozattörténelem egyik legellenszenvesebb figurája, Jockey bőrébe. Hagman kétségkívül erre a szerepre született, azonban apja mellé kaphatott volna egy korban hihetőbb anyát is: Ellie ugyanis kevesebb mint 9 évvel volt csak idősebb fiánál.

6. Diploma előtt (1967): Mrs. Robinson és lánya

Középkorú háziasszony elcsábítja a szomszéd főiskolás srácot. Röviden erről szól a Diploma előtt, amelyben a Mrs. Robinsont alakító Anne Bancroft 6 évvel volt idősebb a 29 éves diák Dustin Hoffmannál. Ez azonban kevés lenne a listára kerüléshez, hiszen szerencsére nem vér szerinti kapcsolatról van szó köztük. Ellenben Mrs. Robinson lányával, akit a valóságban 8 és fél évesen kellett volna megszülnie Bancroftnak.

5. Bajos csajok (2004): Regina George és anyja

"Én nem átlag anya vagyok, hanem jó arc" - mondja magáról Amy Poehler a Bajos csajokban, és már készíti is az alkoholmentes koktélt lánya és barátnői számára. Az biztos, hogy nem átlagos anya, hiszen kevesen mondhatják el magukról, hogy 7 évesen adtak életet első gyermeküknek. Merthogy a valóságban ekkora a korkülönbség Poehler és a lányát alakító Rachel McAdams között.

4. Shaft (2019): Shaft és Shaft

A 70-es évek fekete filmjeinek úttörője volt Shaft, amelyben a címszereplő magándetektív rendet vág Harlem rosszfiúi között. A 2000-es remake-ben Samuel L. Jackson öltötte magára az ikonikus bőrkabátot, ami érdekes rendezői választás volt, tekintve, hogy Jackson mindössze 6 évvel fiatalabb az eredeti karaktert alakító Richard Roundtree-nél. Talán épp ezért magyarázták nagybácsi-unokaöccs viszonnyal kettejük kapcsolatát a filmben. Mi keresnivalója van akkor Shaftnek a listán? Nos, a 2019-es azonos című harmadik epizód változtatott a koncepción és Roundtree már Jackson apjaként szerepel a filmben. A film egy pontján az idősebb Shaft meg is jegyzi fiának: "Hogy nézhetsz ki 20 évvel öregebbnek a vén seggemnél?"

3. A mandzsúriai jelölt (1962): Mrs. Iselin és fia

Vannak olyan, viszonylag későn befutott színészek, akikről nehéz elképzelni, hogy valaha is voltak fiatalok. Én például simán elhiszem, hogy Morgan Freeman vagy Tommy Lee Jones már születésükkor is legalább 40 évesnek néztek ki, ám Benjamin Buttonnel ellentétben fiatalodás helyett ők csak tovább öregedtek. Ugyanez a helyzet a hazánkban leginkább a Gyilkos sorokból ismet Angela Lansbury-vel. Fiatalkori sikerei után meglehetősen hamar találták meg a középkorú édesanya szerepekkel. 36 évesen a nála 10 évvel fiatalabb Elvis Presley anyját alakította a Blue Hawaii-ban, majd egy évvel később jött A mandzsúriai jelölt, amelyben 3 évre csökkent a fia és közte lévő korkülönbség. Hiába szerették összességében a filmet, ez még a korabeli kritikusok számára is meghökkentő volt.

2. Vikingek (1958): Ragnar és Einar

Mielőtt a tévé képernyőjét elfoglalták volna a Vikingek, 55 évvel korábban a nagyvásznat is próbálták meghódítani. Az 1958-as feldolgozás a korszak legnagyobb férfi sztárjait vonultatta fel: Ernest Borgnine alakította Ragnart, míg fiai, Eric és Einar szerepében Tony Curtis, valamint Kirk Douglas tündökölt. A szereposztással csak egy bökkenő volt: Curtis 8 évvel később, míg Douglas másfél hónappal korábban született filmbeli apjánál. Persze tudjuk, hogy egy vérbeli viking már egészen fiatalon gyilkolászik és erőszakol meg szerencsétlen sorsú asszonyokat, nade hogy magzat korában ejtsen teherbe egy nőt? Nos, úgy tűnik, Ragnar igazi férfiként erre is képes volt.

1. Hamlet (1948): Hamlet és anyja

Shakespeare művének 30 évvel ezelőtti feldolgozásában a Gertrud királynét alakító Glenn Close csupán 7 évvel volt idősebb a címszereplő Mel Gibsonnál. A rendező Franco Zeffirelli a csekély korkülönbséggel az anya és fia közti egészségtelen kapcsolatot akarta kifejezni. Az Ödipusz-komplexus hangsúlyozása egyértelmű szándék volt az 1948-as adaptációban is, ám a rendező-főszereplő Laurence Olivier kicsit talán túllőtt a célon: ugyanis a Gertrud királynét alakító színésznő 11 évvel volt fiatalabb az általa játszott Hamletnél. A merész döntést az Akadémia is értékelte, és többek között a legjobb férfi főszereplő és a legjobb film Oscarjával díjazta a feldolgozást.

Valószínűleg a nézői felháborodást kerülendő az elmúlt bő 10 évben - Shaft kalandját leszámítva - eltűntek a filmvászonról az irreális szülő-gyerek korkülönbségek. Így bátran ki merem jelenteni, hogy a Hamlet féle mínusz 11 év még sokáig megdönthetetlen rekord marad ezen a listán.

Az HBO nagysikerű minisorozata, a Csernobil megmutatta, milyen is a tökéletes atmoszférateremtés: a külső helyszínektől kezdve a korabeli ruhákon át a belső terek berendezéséig mindenből csak úgy árad a 80-as évek kelet-európai hangulata. A korhű díszletek között csupán egyvalami jelzi, hogy nem a 33 évvel ezelőtti Szovjetunióban járunk: a szereplők orosz helyett angolul szólalnak meg. A setting és a cirill feliratok mellett egyedül az archív hangfelvételek teszik egyértelművé, hogy az események orosz nyelvterületen zajlanak. Ez a megoldás elgondolkodtatott, ezért úgy döntöttem, megnézem, más filmekben és sorozatokban miként jelzik a nézők számára, hogy a történetük idegen nyelvű környezetben játszódik.

Translation Convention

Így nevezi az angol azt a ki nem mondott egyezséget alkotó és befogadó között, miszerint egy történet szereplői az érthetőség kedvéért angolul szólnak egymáshoz, noha valójában nem az az anyanyelvük. A könyvfordítások és a szinkronizált filmek is így működnek. Hiába káromkodik Bruce Willis magyarul Dörner György hangján, minden néző tudja, hogy amerikai színészről van szó, akinek a szövegeit csak lefordították.

Ennek az egyezségnek irodalmi előzményei vannak, amelyek közül némelyik egészen mélyen beépült a kollektív tudatba. Angol nyelvterületen például az egyébként itáliai Rómeó és Júlia kizárólag shakespeari angol kiejtéssel vallhat egymásnak szerelmet. Shakespeare műveihez hasonlóan az ókori és középkori történetek is az egykori brit birodalom különböző tájszólásaival hangoznak hitelesen. A görög drámák színpadi adaptációjának szokásait követve a 300-ban a spártaiak többségének skót akcentusa van, míg a Nagy Sándorban a makedónok ír, az athéniak klasszikus angol kiejtéssel beszélnek. Szintén szigetországi akcentussal szólalnak meg a rómaiak a Gladiátorban, a Ben Hurban, valamint a Spartacusban. Utóbbi kettőnél csak a héberek és a rabszolgák beszélik az amerikai angolt.

Közös nyelv és univerzális fordító

Ha történelmi film, akkor csakis brit akcentus. Így szól a fáma, ami a fantasy műfaj esetében is érvényesül, gondoljunk csak a Trónok harcára vagy a Gyűrűk urára. Mindkét adaptációban a különböző népcsoportokat és fajokat a földi halandók számára british english-ként hangzó közös nyelv köti össze. Ezt persze az összes fontosabb szereplő egyaránt ismeri a nézők legnagyobb örömére.

Ezek után nem meglepő, hogy a skandináv isteneket is brit és ausztrál színészek keltik életre. Thor első kalandjából mondjuk nem derül ki, hogy a mennydörgés istene miért is érti meg a földi angolt, erre csak későbbi Marvel filmekből lehet következtetni. A Galaxis őrzőinek rabosítása során kapunk halvány utalást egy úgynevezett univerzális fordítóra, amely Űrlord nyakába van beépítve. Az eszköz létét pár évvel később Marvel kapitány erősíti meg Földre érkezésekor.

Ez persze bevett trükk a sci-fikben. A különböző lények valamilyen fordítót használnak arra, hogy megértessék magukat egymással és a nézőkkel. Ilyen az agyhullámokkal táplálkozó bábelhal a Galaxis útikalauz stopposoknakban, valamint az univerzális fordító a Star Trekben. A Discorvery-ben pont ennek meghibásodása okoz kellemetlen perceket a hajó legénységének.

Kamu akcentustól a halandzsáig

Visszatérve a Földre, a jelenben és a közelmúltban játszódó történeteknél gyakran előfordul, hogy a színészek tört angollal szólalnak meg, ezzel utalva rá, hogy valójában idegen nyelven kommunikálnak. A L'ecsóban francia kiejtéssel beszélnek végig, a 44. Gyermekben Gary Oldman és Tom Hardy erőlteti magára az orosz-angolt, míg a Felolvasóban Kate Winslet német akcentussal védi magát a bíróságon. 

Valahol érthető az alkotói szándék, hogy érzékeltessék, ezekben a filmekben valójában nem angolul beszélnek, de hosszútávon feleslegesnek és idegesítőnek érzem ezt. Szerintem sokkal ízlésesebb a Csernobilban is látott verzió, mikor a színészek saját hétköznapi kiejtésüket használják. (Állítólag készültek kamu orosz akcentusos felvételek is, ám azok olyan gyatrák lett, hogy az alkotók inkább hanyagolták a dolgot.) Klasszikusok közül a Nyugaton a helyzet változatlanban és a Dicsőség ösvényeiben is hasonló volt a koncepció, ami csak felerősítette a mondanivalót, miszerint egy háborúban a katonák, mindegy melyik oldalon harcolnak, egyaránt áldozatok.

A kényszerű fordítására ötletes megoldás, mikor az idegen nyelvet valahogy átvezetik az angolba. A Vadászat a Vörös októberre című Sean Connery filmben egy bibliai idézet felolvasása közben váltanak oroszról angolra a színészek, a Cher-féle Holdkórosokban olasz kezdőmondatok jelzik a beszélgetés nyelvét, míg a Valkűrben egy levél megírása ad lehetőséget a cserére.

Egy fokkal bonyolultabb a helyzet a többnyelvű filmek esetében. Ha a másodlagos nyelv csak rövid ideig hallható, akkor általában feliratozással teszik érthetővé a beszédet. Előfordul, hogy a külföldiek saját nyelvükről valamilyen indokkal váltanak angolra: a Vicky Cristina Barcelonában illendőségből, az Iron Skyban gyakorlás gyanánt, a Becstelen Brigantykban pedig egy fondorlatos terv miatt.

Van amikor a külföldi nyelvnek csak annyi a funckiója, hogy idegennek hangozzon, bármilyen valós jelentés nélkül. Ez a gibberish, vagy magyarul halandzsa. Borat kazahja valójában lengyel szavakkal kiegésztett héber, a Top Secretben a svédet visszafele játszott angollal imitálják, míg a Team Americában az arab pusztán a Mohamed és dzsihád szavak keverékéből áll. Persze nem csak vígjátékokban fordul elő, hogy halandzsáznak, gondoljunk csak a Szárnyas fejvadász magyar vonatkozású soraira.

Érthetőség mindenek felett

Ha egy filmben a második nyelvnek is fontos szerepe van, a leggyakoribb megoldás, hogy az érthetőség érdekében mindig azok a szereplők beszélnek angolul, akiknek a szemszögéből követjük épp az eseményeket. A második világháborús filmekben gyakran alkalmazzák ezt a módszert: a Halál 50 órájában vagy az Ellenség a kapuknálban legfeljebb a háttérzaj német, amúgy a náciktól kezdve az oroszokon át az amerikaiakig mindenki angolul beszél, kivéve, mikor az ellenségek találkoznak egymással. De hogy hazai példát is említsek: az Egri csillagokban a törökök egymás közt ugyanúgy magyarul beszélnek, mint a magyarok. A két nép közös jeleneteiben általában csak a tolmács szólal meg, természetesen magyarul. Török szó elvétve hallható, a végső csatajelenetnél is a kötelező Allah Akbaron kívül inkább csak artikulálatlanul kiabálnak a janicsárok.

Hiába szerepelnek közös jelenetben különböző nyelvű szereplők, egy kis kreativitással könnyen megoldható, hogy mindannyian angolul kommunikáljanak. Erre kiváló példa az Ítélet Nürnbergben, ahol a német védőügyvéd először anyanyelvén kezdi meg beszédét, amit tolmácsok fordítanak, majd az érthetőség és a drámai hatás kedvéért átvált angolra. Ettől a ponttól kezdve mindig a tolmács-fülhallgató jelzi a néző számára, mikor használják valójában a németet az ügyvédek és a vádlottak.

A nyelvek közti váltást legutóbb a Warcraft oldotta meg hitelesen, és mutatta meg azt is, hogyan hangzik az ork és az emberi nyelv a másik faj számára. A 13. harcosban egész különlegesen illusztrálták, hogy egy száműzött arab herceg miként ért szót a viking harcosokkal. A film elején Antonio Banderas az, aki angolul beszél honfitársaival, az északiak saját nyelvüket használják, ám a 20. perctől már utóbbiak szólalnak meg angolul. A közös utazás során ugyanis Banderas addig figyelte a vikingeket a tábortűz mellett, mígnem az idegen mondatok értelmet nem nyertek számára.

Következetesség megléte és hiánya

Nyelvi következetesség nélkül is lehet maradandó egy alkotás. A Schindler listájában Spielberg úgy lavírozott a német, a lengyel és az angol között, hogy az egyes jelenetek minél nagyobb hatással legyenek a nézőre. A lengyel zsidók egymás közt angolul beszélnek, mégis a gettósítás során lengyelül köszönnek rájuk. A vasútállomáson a fontos információt angolul halljuk, Liam Neeson is hétköznapi kiejtését használja, ám a háttérben már németül szól a tájékoztató. A tábori sorakozónál németül osztják a parancsot a katonák, de a náci tisztet alakító Ralph Fiennes mindig angolul beszél, igaz, vaskos német akcentussal.

Persze felmerül a kérdés, minek ez a sok herce-hurca, mikor vannak alkotók, akik a realista megközelítés hívei, és töbször bizonyították már, hogy így is el lehet érni közönségsikert. Például Mel Gibson, aki több százmillió dollárt hozott a konyhára az angolt teljesen nélkülöző Passióval és Apocalyptóval, vagy Tarantino a Becstelen Brigantykkal. Hasonló kivételek akadnak, azonban a stúdiók csak ritkán mernek több tíz- vagy százmillió dollárt adni egy olyan filmre, amiben többségében nem angolul beszélnek. Döntésüket általában azzal indokolják, hogy a hazai közönség tetemes része – akárcsak Magyarországon – nem ül be feliratos filmre. Így a "szereplők a saját nyelvükön szólalnak meg" helyett marad a "mindenki angolul beszél" változat. Not great, not terrible, ahogy Gyatlov is mondaná.

Az oroszok már a spájzban vannak; Csak egy maradhat; Bunkó vagy, Bugsy; Fussatok, bolondok; Why so serious; This is Sparta – néhány filmes szöveg, ami mára szállóigévé vált. A felsorolt idézetek gyakran tűnnek fel a neten mémek és kommentek formájában, valamint baráti beszélgetések során is rendre előkerülnek. A Tanútól kezdve a Bud Spencer filmeken át a Trónok harcáig rengeteg népszerű szöveget össze lehet gyűjteni, ám ebben a top10-es listában nem ezekről lesz szó.

Ugyanis a legnépszerűbbek közé olyan filmidézeteket válogattam be, amelyek már beépültek a filmes köztudatba, azaz a mai napig rendszeresen köszönnek vissza a nagyvásznon és a tévé képernyőjén. A sorrendet saját ízlésem szerint állítottam össze, azonban figyelembe vettem az idézetek popkulturális hatását, valamint azt is, hogy hányszor hallhattuk őket más színész szájából. Utóbbi meghatározásában az IMDB Connections rovatát hívtam segítségül. Bár többségében régebbi filmekről lesz szó, a lista így is spoileres lehet néhányak számára.

10. Say hello to my little friend
A teljesen bekokainozott Tony Montana üdvözli ekkép az életére törő fegyvereseket a Sebhelyesarcú fináléjában, mikor saját magán kívül már csak M203 típusú gránátvetőjére számíthat a harcban. A kubai bevándorló felemelkedését és bukását bemutató film legismertebb sora csak a 90-es évek elején került be a mozgóképes köztudatba, ám azóta boldog-boldogtalan szájából elhangzott már az idézet. Sajnos Al Pacino sem kerülhette el a sorsát, és az Adam Sandler nevével fémjelzett Jack és Jill kávéreklámjában dalolta el az emlékezetes mondatot.

9. Forget it Jake, It’s Chinatown
A rangsorolt idézetekben az a közös, hogy általában az eredeti művek ismerete nélkül is értelmezhetőek a nézők számára. Ez alól az egyetlen kivétel a Kínai negyed befejező sora, amit korábbi rendőrtársa mond a magánnyomozó Jake Gittes-nek (Jack Nicholson), aki kénytelen belátni, hogy nincs hatással a körülötte történő eseményekre. Először a filmesek körében vált visszatérő poénná az idézet, ami tökéletes metaforaként írta le a a megváltoztathatatlan hollywoodi gépezetet. Idővel a fogatókönyvírók is előszeretettel csempészték bele a legkülönbözőbb sorozatok aktuális epizódjaiba az ismert mondatot.

8. You can’t handle the truth
Ismét egy Jack Nicholson film, ám ezúttal ő maga felelős az idézetért. Az Egy becsületbeli ügyben a Tom Cruise által alakított fiatal katonai ügyész egy emberölésig fajuló rendszabályozás ügyében szólítja tanúnak Jessep ezredest, akit addig provokál, amíg ki nem derül a teljes igazság. A jelenetet egy teljes napon át vették fel és Nicholson legalább 50-szer mondta fel ugyanolyan beleéléssel szövegét, ami a mai napig visszaköszön többnyire a tévé képernyőjén.

7. We’re gonna need a bigger boat
Brody, Hopper és Quint a nyílt vízen próbálják megölni a fürdőzőket rettegésben tartó fehér cápát, ám hajójuk kevésnek bizonyul a feladathoz. A Cápa ikonikus sora már a forgatás közben szállóigévé vált: ha valami elromlott vagy nem a terveknek megfelelően történt, a stáb garantáltan azt a bizonyos nagyobb hajót emlegette. Ezek után nem véletlen, hogy az elmúlt 3 évtizedben több mint 100 film és sorozat szereplője tett ugyanígy.

6. You're trying to seduce me
A filmtörténet talán legelső MILF-e unalmában el akarja csábítani a teszetosza főiskolás srácot. Ez akár egy pornófilm felütése is lehetne, de valójában csak a Diploma előtt emlékezetes jelenetéről van szó. Mrs Robinson és Ben afférjának kezdete azonnal beleégett az amerikai kollektív tudatba, így nem csoda, hogy immár 50 éve csábítanak ugyanezzel a szöveggel nők és férfiak a filmvásznon. A Simpson családnak hála Dustin Hoffman újra elmondhatta a sorsfordító kijelentést, mikor Bart osztályfőnöke akarta őt közelebbről megismerni.

5. We're not in Kansas anymore
Mondja Dorothy kutyájának, Totónak, miután egy forgószél Óz birodalmába repíti őket. A megdöbbentő felismerés Dorothy mellett minden olyan film és sorozat főhősének szájából elhangzott már, aki valamilyen ismeretlen helyre érkezett. Legutóbb például Ralph idézte meg a 80 éves mondatot a Ralph lezúzza a netet című Disney mesében.

4. Go ahead, make my day
Piszkos Harry már az 1971-es első kalandjában bebizonyította, hogy érdemes odafigyelni arra, amit mond (Do I feel lucky? Well do you, punk?). A karakter leghíresebb szövege azonban a 12 évvel későbbi Igazság útjához köthető, amelyben Harry a kedvenc kávézóját kifosztó fegyvereseket rendezi le a Magnum erejével, hogy végül a legkeményebb fenyegetéssel koronázza meg addigi teljesítményét. Az idézet sikertörténetében meghatározó szerepe volt Ronald Reagan elnöknek, aki egyik, tévében is közvetített beszédét zárta ugyanezekkel a szavakkal. A Make my day nem csak Amerikában vált népszerűvé. Kenyában például Makmende változatként a szlengbe is bekerült, sőt, ezt a nevet kapta az első helyi szuperzsaru is.

3. I’ll be back
Az első Terminátorban Schwarzeneggernek mindössze 17 mondatot kellett megtanulnia, köztük ezt is. Az idézet különlegessége, hogy teljesen egybeforrt Schwarzival, aki összesen 10 filmjében ígérte meg, hogy visszatér, és további 6 szerepében kisebb módosításokkal mondta ki a szavakat. Utóbbiak közül az egyik legnépszerűbb változat az “I’m back” volt. Szinte biztos, hogy a Terminator legújabb részében is hallhatunk tőle egy visszatéreket.

2. I am your father
Az univerzum legnépszerűbb szappanoperájának második felvonásában kiderült, ki is Luke Skywalker igazi apja. A váratlan fordulat megdöbbentette az egész világot, és a négy szó szinte azonnal szállóigévé vált. A 90-es évek elejétől kezdve rendszeresen hallhattuk viszont, hogy én vagyok az apád, többek között az Austin Powersben és a Toy Story 2-ben.

1. You talkin’ to me?
A Taxisofőr szociopata főhőse, Travis Bickle épp tükör előtt nézegeti magát és újonnan vásárolt fegyvereit, mikor felteszi az ikonikus kérdést. Ugyan Robert De Niro improvizált a jelenetben, ám biztosan eszébe jutott a Twilight Zone 1960-as epizódja, amelyben a skizoid főhős ugyanezt kérdezi saját tükörképétől. Az idézet nemzetközi karriert is befutott, valamint De Nirónak is sikerült még egyszer elmondania híres sorait a meglehetősen kínos Rocky és Bakacsinban. A "hozzám beszélsz" népszerűsége ezzel együtt is töretlen: az 1976-os bemutató óta gyakorlatilag minden évben jelent meg olyan film, amelyben elhangzik a híres kérdés.

Futottak még:
Frankly, my dear, I don't give a damn. (Elfújta a szél)
I think this is the beginning of a beautiful friendship. (Casablanca)
I'm walkin' here! (Éjféli cowboy)
Here's Johnny! (Ragyogás)
E.T. phone home. (E.T.)
Run, Forrest, run! (Forrest Gump)
Show me the money! (Jerry Maguire)
I see dead people. (Hatodik érzék)