Újabb kemény fába vágom a fejszémet, és ezennel elindítom a legújabb rendezőkről szóló sorozatot, méghozzá Milos Formanról. Tudom, nem kecsegtet túl nagy jövővel a vállalkozás, hiszen a nagy kedvenc Coen testvérekkel is csak a Véresen egyszerűig jutottam (bár a ledarált Nolan széria azért ad némi okot a bizakodásra). A koncepción is változtatok, ugyanis a rendező filmjeiről részletekig lehatoló elemzést szándékozok írni, nem pedig ajánlót, kedvcsinálót. Így, aki még nem látta az adott alkotást, és a közeljövőben komoly szándékai vannak a pótlásra, az kétszer is gondolja meg, hogy beleolvas-e a bejegyzésbe. Ennyit elöljáróban, most pedig következzen bevezetésképp néhány szó Formanról.

Szóval Milos Forman: 1932-ben, értelmiségi család sarjaként született az akkori Csehszlovákiában. A német megszállás alatt szülei aktívan részt vettek az ellenállásban, ám egy rajtaütés során elfogták, és Buchenwaldba illetve Auswitzba deportálták őket, ahol mindketten életüket vesztették. Az árva Milos miután elvégezte a gimnáziumot a prágai Filmművészetire jelentkezett, ahova felvételt is nyert. A 60-as évek közepétől aktív szerepet vállalt a kommunista rendszert reformokkal megváltoztatni kívánó diákcsoportokban. Első két játékfilmjében, a Fekete Péterben és az Egy szöszi szerelmében kíméletlenül mutatta be a cseh (és ezzel együtt a kelet-európai) valóságot.

A Párt nem is nézte jó szemmel tevékenységét, azonban tiltólistára csak a Tűz van, babám! elkészítése után került. Már az is egy kisebb csoda volt, hogy a kommunista rendszert burkoltan kritizáló művet (A tanúhoz hasonlóan) egyáltalán engedték leforgatni. Forman állítása alpján a pártvezetőség szó szerint őrjöngött a film láttán, és amellett, hogy követelték azonnali betiltását, a falvakban működő önkéntes tűzoltóság összes tagját tiltakozásra szólították fel. Azonban 1967 végén, 1968 elején más szelek fújtak Csehszlovákiában, és a nyugati kritikusok pozitív fogadtatása, illetve a párt belső berkeiben történő harcnak köszönhetően műsoron maradhatott a Tűz van, babám! A prágai tavasz leverése után Forman az utolsó pillanatban, az idealizált mártír-szerepet félretéve, kalandos körülmények között távozott az országból. Párizson keresztül az Egyesült Államokba emigrált, ahol a nyelv bajos megtanulása után ismét elkezdett dolgozni.

Első amerikai filmje az Elszakadás (Taking Off, 1971) volt, ami a 60-as évek végén tapasztalható nemzedékek közötti szakadékot hivatott bemutatni. Forman amellett, hogy megőrizte korábbi filmjeire jellemző szemlélődő, helyzetkomikumra építő, ironikus stílusát, komoly tanúbizonyságot tett arról, hogy mennyire beleásta magát a korabeli Amerika társadalmi problémáiba. A 60-as évekről alkotott véleményét az évtized folyamán két feldolgozással is tovább árnyalta. Előbb a Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című könyvét adaptálta (1975), és az eredetivel közel azonos kritikai felhanggal ábrázolta az elmegyógyintézetet és a benne lakó betegek életét, majd következett a nagysikerű Broadway darab, a Hair megfilmesítése (1979). Mindkét műben fontos szerepet játszott a külvilág által megvetett, őrültnek tartott hős (McMurphy, illetve Berger), ami a további Forman filmekben még inkább hangsúlyossá volt.

Forman számára a 80-as évek az időutazás jegyében telt: 1981-ben a Ragtime-mal a századforduló New York-ába, majd az Amadeus-szal és a Valmont-nal a 18. század Európájába csöppent. A Mozart életéről szóló filmmel a Száll a kakukk után ismét tarolt az Oscar-gálán, így méltán léphetett be a duplázók kevésbé népes táborába. A meg nem értett zseni más szempontból is változást hozott Forman életében: a forgatás alkalmával 1968 után először léphetett ismét hazája területére (az már más kérdés, hogy a titkosrendőrség minden mozdulatát figyelte). A 90-es években folytatódott a közvélemény által megvetett tehetségek bemutatása: 1996-ban a pornóguru Larry Flyntről, 1999-ben pedig a finoman fogalmazva is egyedi humorú Andy Kaufmanról állított emléket az utókornak. Azonban a nagyszerű színészi teljesítmények (Woody Harrelsonnal és Jim Carrey-vel az élen) és az érdekes alapanyagon kívül nem sok újdonsággal szolgált a két film, a rendező korábbi alkotásaihoz képest csak iparosmunkák. A 21. században eddig egyedül a Goya kísérteteit láthattuk, azonban, ha minden jól megy, 2009-ben a Ghost of Munich-ben a leghíresebb cseh rendezővel ismét utazhatunk az időben.