Sokan sokszor panaszkodnak a mozik közönségéről, hogy milyen hangosan eszik a popcornt, nem kapcsolják ki a mobiljukat, a gyerekük állandóan kimegy pisilni, és ehhez hasonlók. Elég gyakran nézem nagyvásznon a filmeket, mégis, az elmúlt pár évben a legrosszabb élményem egy elviselhetetlen szájszagú srác volt két üléssel arrébbról, bár a halálos dózist szerencsétlen barátnőm kapta belőle. Fel voltam készülve, hogy a jó széria esetleg a Démonok között második részével fog megtörni, hiszen az Arénában néztük a rengeteg tininek köszönhetően szinte telt házzal. Akármennyire is hihetetlen, olyan közösségi filmélménnyé vált az idei év eddigi legsikeresebb horrorja, amire nem is nagyon volt példa eddigi mozis pályafutásom során.

A paranormális jelenségeket kivizsgáló Warren házaspár ezúttal Londonba utazik segíteni egy szegény családon, akinek otthonát holt lelkek szállták meg. Eközben Lorraine Warrennek saját démonjával is fel kell vennie a harcot, hogy megmentse férjét a biztosnak tűnő haláltól.

A történetről nem is írnék többet, igazából ezerszer látott sablonokból építkezik a film, ám szerencsére az alkotók pontosan tudták mi és hogyan működik egy horrorban. A feszültség fokozása, az ijesztések időzítése, a dramaturgia nagyon rendben volt, ám így is könnyen felejthető élmény lenne a film, ha nem moziban látom. Azzal ugyanis, hogy több száz ember együtt izgult, ijedt, majd könnyebbült meg, sokkal de sokkal szórakoztatóbb lett a végeredmény, mint azt gondoltam.

A film mindenkit lekötött, senki nem mobilozott, nem beszélgetett, lehetett egymás rémült ordításán/sikolyán nevetni, szóval tényleg olyan hangulat volt, mintha ijedős jóbarátaiddal ülnél le egy otthoni moziestre. Ezért is ajánlom szigorúan mozis programnak a Démonok között 2-t, még úgy is, hogy horrorrajongóknak nem tartogat túl sokat ez a folytatás.

2015 látványos IMAX élménynek szánt filmje a The Walk, amiről állítólag a valósághű térhatásnak köszönhető rosszullét miatt sorra menekültek a moziból a tériszonyos nézők. Ha én nagyvásznon nézem meg a filmet, biztosan nem emiatt jöttem volna ki róla. Sokkal inkább a főszereplő Joseph Gordon-Levitt egészen irritáló kamu francia akcentusa miatt, amit bő 2 óra alatt sem sikerült megszoknom.

A Kötéltánc igaz történetet dolgoz fel: a 70-es években egy francia utcai artista, Philippe Petit gondolt egy nagyot, és elutazott New York-ba, hogy az átadás előtt álló World Trade Center tornyai közé kötelet feszítsen, és jól átsétáljon rajta. Nem kis teljesítmény, de hogy miért érdemel ez a mutatvány egy egész estés filmet, az számomra rejtély. Főleg, hogy nem is olyan rég készült a történetről Oscar-díjas dokumentumfilm Man on Wire címmel. Ja, hogy ezzel meg is válaszoltam a kérdésemet.

Az igazi Philippe Petit

Utóbbi műről sajnos nem tudok nyilatkozni, de szinte biztos vagyok benne, hogy Philippe Petit nem kommentálja az eseményeket fekete pizsamában a CGI Szabadságszobor feje mellől. A narráció igen kényes terepe a filmezésnek, és nagyon nehéz jól alkalmazni, hogy ne csak a hiányos forgatókönyvet, vagy az ötlettelen filmes megoldásokat helyettesítsék vele. Na, most a Kötéltáncban az utóbbi évek talán legrosszabb narrációját láttam, aminek semmi értelme nem volt azon kívül, hogy a főszereplő elmondja, egy-egy szituációban milyen érzések jártak benne.

A szereplők és motivációk gyors bemutatását követően az akció tervezését és lebonyolítását láthatjuk egyfajta heist-movie szerűen, azzal a nagy különbséggel, hogy ezt a Kötéltáncban valami egészen unalmasan sikerült bemutatni. A mutatvány persze jól néz ki, és pillanatokra a néző is megérzi, miért jelentett ez olyan sokat a főhősnek, ám ez édeskevés az üdvözüléshez. Pedig Zemeckis filmjeinek szó szerint lelke van, ezért is hihetetlen volt számomra, hogyan tudott ennyire érzelmek nélküli filmet készíteni. A Kötéltánc méltán vált a tavalyi év egyik nagy bukásává.

Egyértelműen a mágia megjelenítése. A CGI nem a legtökéletesebb a filmben, de a varázslat tényleg pazarul sikerült, baromi jól visszaadta a játékok hangulatát. Mondom ezt úgy, hogy hosszabban csak a Warcraft 3-mal játszottam.

Hogy a filmről is ejtsek pár szót: vegyes érzésekkel jöttem ki a moziból, hiszen a felvezetés baromira tetszett, a már emlegetett hangulat megfogott, ám a játékadaptációk egyik nagy rákfenéjét, a nyögvenyelős történetmesélést és a felszínes karakterábrázolást sajnos most sem sikerült elkerülni. A képsorokon érződik a készítők odaadása, ám mindez kevés ahhoz, hogy a végeredmény egy igazán élvezetes film legyen.

Idén tavasszal folytatódott a Marvel folytatásos moziregénye, a Szuperhősök. A Bosszúállók csapata ezúttal Amerika Kapitány neve alatt jött össze újra, hogy majd' két és fél órán keresztül hadakozzanak, ezúttal egymással. A Polgárháború alcímen futó film valójában olyan, mint egy népszerű tévésorozat 5. évadának jobb-rosszabb 3 epizódja, persze mozis minőségben.

Amivel persze nincs semmi baj, hiszen úgy tűnik a formula bejön a népnek, legfeljebb csak néhányan fanyalognak miatta. Én nem szeretnék utóbbiba belekezdeni, azonban tény, hogy a Marvel szuperhősök varázsa kezd megkopni nálam. Pedig külön tetszett, hogy Ultron 18 órán át tartó kora után felhagytak a klasszikus "van egy főgonosz, akit el kell pusztítani" dramaturgiával, és végre egymással kezdtek el foglalkozni a főhősök.

Who Watches The Watchmen? - teszik fel a kérdést a Watchmen egyszerű állampolgárai, és a harmadik Amerika Kapitány kalandban is az erre adott válasz alapján választanak oldalt a szereplők. Kár, hogy közülük többen csak azért állnak oda, ahova, hogy egyenlő legyen a küzdelem. 

A karakterek közti ellentét súlytalansága sajnos hátrányára válik a filmnek, különösen a nagy összecsapáskor feltűnő ez, ami szórakoztató is és vicces is, de mégiscsak bagatellizálja a szembenállás komolyságát. Hiába minden igyekezet, egyik fél sem szenved megbocsáthatatlan veszteséget (spoiler: egy istenverte halált sem mertek meglépni az írók), így harcuk is lényegében súlytalan marad. Egyedül a végkicsengés megható, ám átütő erő a trailerekben lelőtt Vasember-Kapitány küzdelemben sincs.

Jó sorozathoz híven nem okoz csalódást Amerika Kapitány új fejezete, a Marveles folytatások közül ki is emelkedik a film (bár ez nem nehéz a Vasember 2-3., a Thor 2. és az Avengers 2. után), ám sajnos nem lesz több egy egyediséget nélkülöző egészen szórakoztató kikapcsolódásnál.

A minap választotta meg a Time magazin minden idők legnagyobb hatású kütyüjének az iPhone 1-et. Tény és való, a készülék abszolút sikertörténet, ráadásul valóban elképesztő hatással volt/van a nyugati világra. A termék arca, Steve Jobs, több millió embernek vált példaképévé az évek során, számos hősköltemény született róla és „visionary” képességeiről. A tavalyi Steve Jobs film is az eposzok táborát erősíti sajnos, bármennyire is kiemeli a címszereplő elviselhetetlen jellemét.

1984, 1988, 1998.

A három évszám három fontos bemutatót jelöl az Apple és Jobs életében. A film a prezentációk kulisszái mögé enged betekintést, a lázas készülődés perceit bemutatva. Azokat a perceket, amikor minden fontos ember feltűnik Jobs életéből, hogy pont akkor vitassák meg vele a gyerektartás feltételeit, a munkahelyi sérelmeket, vagy hogy ki rúgatott ki kit évekkel ezelőtt. Ha nekem mindezek a témák kb. 30 perccel a létfontosságú előadásom előtt merülnek fel, amikor feltehetőleg amúgy is sík ideg vagyok, biztos, hogy mindenkit elküldenék a picsába.

De ez én vagyok, nem pedig Steve Jobs.

A film dramaturgiája számomra az első perctől kezdve hiteltelen volt, és ezt az érzést csak fokozta a suta expozíció, melyben Jobs és az Apple marketingese erőltetetten felsorolnak minden olyan fontos információt, amelyek segítségével el tudjuk magunkat helyezni a történetben. A későbbiekben már életszerűbbek a párbeszédek, néhol emlékezetes odamondásokat is kapunk, ám ez az összképet nézve édeskevés. Úgy látszik, Aaron Sorkin most nem kapta el úgy a fonalat, ahogy a Social Networknél, és sajnos a rendező Danny Boyle is (kézjegyével együtt) elveszett a pörgősnek szánt dialógusok ötlettelen megjelenítésében.

Jobs makacs, arrogáns és kiállhatatlan. Emellett pedig egy látnok, akinek minden cselekedetét igazolta a történelem.

Nagyjából így lehet összegezni a film tanulságát. Az persze tök mindegy, hogy milliószámra él olyan ember a Földön, akinek szintén van egy elképzelése, amihez makacsul ragaszkodik. Más kérdés, hogy a körülmények és véletlenek következtében ők pont nem lettek ilyen szerencsések. Ezzel nem Jobs sikereit akarom lekicsinyelni, pusztán annyit mondok, hogy számomra nincs semmi példaértékű az életében. A film legnagyobb hibája, hogy bármennyire is próbál ellentmondásos képet festeni Jobs-ról, nem tudja egyszerű halandóként kezelni.

Kézenfekvő az összehasonlítás a már említett Social Networkkel, amelyben szintén egy arrogáns különcöt ismerhetünk meg. Azonban abban a filmben nem kizárólag Mark Zuckerberg zsenialitása körül forog minden, hanem az évszázadok alatt bejáratott felemelkedési út eltűnésének, és a huszonévesek előretörésének lehetünk szemtanúi. A Steve Jobs-ban nincs ilyen „big picture”, ő csak egy arrogáns különc, akit jövőbeli sikerei igazoltak.