Kritika: Juno

A Juno idén az, ami a tavalyi Oscar-jelölések közül a Little Miss Sunshine volt: kis költségvetésű független film. A két alkotás közötti hasonlóságoknak ezzel vége is. A Juno egy életszerű, valóságos, alternatív hangulatú film egy 16 éves terhes lánnyal a főszerepben. A Golden Globe-on a legjobb musical/vígjáték kategóriában jelölték, és kétségtelen, hogy tele van humoros szövegekkel és jelenetekkel a film, ennek ellenére semmiképp sem nevezném vígjátéknak.

A történet röviden annyi, hogy a 16 éves, átlagosnak egyáltalán nem nevezhető Juno (Ellen Page) terhes lesz az iskola szintén különc srácától (Michael Cera). Miután az abortusz ötletét elveti, apjának (J. K. Simmons) és mostohaanyjának (Allison Janney) bejelenti, megszüli a gyereket, akit egy újsághírdetés alapján kiválasztott fiatal pár (Jennifer Garner és Jason Bateman) fog örökbefogadni. A másfél órás játékidő alatt ezt a késő ősztől kora nyárig terjedő időszakot követhetjük figyelemmel.

A Juno, ahogy azt már említettem, nem sorolható be egyértelműen a vígjáték kategóriába. A film számomra fura volt. Igazából a Little Miss Sunshine-hoz hasonló feel good érzésre számítottam, ehelyett a film hangulatához hasonlóan keserédes szájízzel keltem fel a TV elől. Persze ez nem baj, de valahogy az összképből hiányzott nekem valami. A végig nagyon szellemes, simán idézhető szövegek (kicsit a Gilmore girls-re emlékeztetett), az ötletes képi megoldások, a nagyszerű jelenetek ellenére nem tudtam annyit nevetni a filmen, mint amenyit lehetett volna. Persze tetszett a Juno, mert egy jó film, de ez az erőltetett, nagyon eredeti és egyedi stílus nekem nem igazán jött be.

Ahogy a film haladt, a főszereplő Juno, aki egy nagyszájú, szókimondó, a koránál jóval értelmesebb, mások (és maga) szerint különleges lány egyre idegesítőbbé vált. Nem tehetek róla, de ez a trendi alternatívság teljesen kiborít, főleg ha ennyire hangsúlyozzák. Amúgy Ellen Page nagyon jól játszotta a szerepet, a kritika semmiképp sem az ő játékát illeti, hanem az általa megformált karakterét. A többi karakter sokkal inkább szerethető volt: az apa, a mostohaanya mindenképpen szimpatikusabbak voltak. Az őket megformáló színészek (J. K. Simmons és Allison Janney) pedig végig hihetően játszottak, csak dícsérni lehet őket. Jennifer Garner végre elhagyja a kemény csaj skatulyát és a fiatal feleség szerepében nagyon meggyőző alakítást nyújt. Michael Cera, Juno barátjaként sjanos kicsit eltűnik a többiek között.

Mielőtt befejezném az értékelést, a film zenéjéről muszáj pár dolgot leírnom. Ugye mindenki agyba-főbe dícséri a zenét, hogy mennyire hangulatos, meg mennyire jó, és egész nap ez megy otthon. A Juno alatt (egy-két kivétellel) végig akusztikus számokat hallhatunk, amik a film elején tényleg nagyon jó hangulatot teremtenek, azonban a mikor az utolsó fél órában már a kb. nyolcadik gitározás közben énekel a csaj típusú szám megy, nem kicsit volt idegesítő. Az egyenként nagyon jó dalok így együtt a film végére kurvára idegesítővé váltak. Ez elsősorban a soundtracken 7 számot jegyző Kimya Dawsonnak köszönhető. A magát punknak valló Juno végig Iggy Popról és a Stooges-ról, meg Patti Smithről áradozik, szóval igazán betehettek volna tőlük is néhány számot a változatosság kedvéért.

Mindent egybevetve 7/10-et kap a Juno. Hogy csak ennyit, az a címszereplő enyhén idegesítő karakterének, és a fura hangulatnak tudható be. Ez az alternatív-indie stílus nekem nem igazán jött be. Ha arra gondolok, hogy a Szimpla-kertből meg a Pótkulcsból kifelé jövet a nagy művész egyéniségek arról áradoznak, hogy mekkora film volt, és hogy én is olyan vagyok, mint Juno, már rosszul vagyok.

Ha tetszett a kritika és szereted a filmeket, feltétlen kövesd be Totál Plán nevű filmes YouTube csatornámat!

Ha pedig napi filmes érdekességre vágysz, Instagramon is megtalálsz!

Címkék: kritika, 7/10, 00s