Kicsit megkésve, de én is megnéztem a Bakancslistát. No nem egy moziban, hanem otthon a tévé előtt. Ez mindenképpen jó döntésnek bizonyult, hiszen a Bakancslista tévére való. Mondjuk szombat délután a Hallmarkra, amit elég fél szemmel is nézni. A tévéfilm hangulat a történet átlagosságából, lassúságából, és a nevetséges odafényképezésekből adódik. Ha nem Morgan Freeman és Jack Nicholson lennének a főszereplők, akkor az életben nem kerül mozikba a film. És most tényleg csak a nevük számított, hiszen szerepüket jópáran el tudták volna játszani ugyanígy.

Az autószerelő Carter Chamber (Freeman) és a milliárdos Edward Cole (Nicholson) rákos betegek, akik ugyanabban a korházi szobában szembesülnek azzal, hogy már csak 6 hónap maradt hátra életükből. Carter saját maga szórakoztatására összeállít egy bakancslistát, amin olyan dolgokat jegyez fel, amit véghez akart vinni életében. Cole csatlakozik az ötlethez, és közösen elhatározzák, hogy megvalósítják be nem teljesített vágyaikat, álmaikat.

A sztori végülis nem lenne rossz, de sem a forgatókönyv, sem pedig a rendezés nem tudja kihozni az ötletből a maximumot. A felvezetés lassú, a poénok nem rosszak, de a  mosolygós határt soha nem lépik át. Tudom, hogy ez elvileg egy dráma, de azért lehetett volna több vicces jelenet. Ami volt mondjuk nem volt rossz (főleg a Thomasszal kapcsolatos poénkodások), de nekem ez bizony kevésnek bizonyult. A két főszereplő teljesen rendben volt, leszámítva azt, hogy Freeman karakterét nagyon okosnak és műveltnek akarták ábrázolni, ám Carter többször volt okostojás és tudálékos, mint jófej és művelt. Ha életem utolsó utazásán valaki mindennek a történetét elmondaná anélkül, hogy kérdezném vagy egyáltalán érdekelne, az biztos, hogy az első adandó alkalommal ott hagynám az út szélén.

A történet tehát szándékosan az érzelmekre próbál hatni, ez a film visszhangjából ítélve sokaknál sikerült, nálam azonban inkább az unalmat hozta elő. Ha mondjuk 15 perccel hosszabb a film, tuti, hogy bealszom a végén. A tévéfilm hangulatra visszatérve a két öreg mellett a környezet is csak felerősítette a Hallmark érzetet: az odafényképezősdi, az 50-es évekre emlékeztető műkövek és stúdiódíszletek csak még inkább nevetségessé tették a filmet. A középszerűségre a másik jó példa a film zenéje: ennyire sablonos, ötlettelen soundtrack-kel rég nem találkoztam. Itt most arra gondolok, hogy bizonyos jelenetekhez tök elcsépelt számokat választottak: pl. az szavannás rész alatt a Lion Sleeps Tonight megy, vagy miközben mutatják az utazást felcsendül az On The Road Again.

Nem szidom továbba a Bakancslistát, hiszen annyira nem rossz film, csak egyszerűen tévére való, nem pedig a mozikba. Mindezek alapján egy 5/10-es osztályzat a megfelelő.