Jim Jarmush első filmjéről lesz most szó, tényleg csak pár sorban, mert annyira nem nyűgözött le, amit láttam. Éva valamikor a 70-es évek végén Magyarországból az Egyesült Államokba emigrál. Első 10 napját a szintén magyar unokatestvérénél, Willie-nél tölti New York-ban, ahol többek között megismerkedik Willie végtelenül egyszerű baírátjával, Eddie-vel. A rövid idő leteltével Éva Cleveland-be megy dolgozni, ahol egy évvel később a két srác meg is látogatja. Céljuk: közösen eljutni Floridába, ahol reményeik szerint teljesül az amerikai álom.

A Florida, a paradicsom művészfilm. Ezt mi sem támasztja alá jobban, mint a minimalizmus, ami a helyszínek, a színészi játék és a fekete-fehér fényképezés révén jelenik meg. Vágás adott jeleneten belül nagyon ritka, a kamera szinte végig rögzítve van egy fix ponthoz. A film ennek, illetve a jeleneteket elválasztó állandó elsötétülésnek köszönhetően iszonyat monoton, néha egészen unalmasnak hat. Unalmas, annak ellenére, hogy a film üzenete érdekes és elgondolkodtató. Mert Amerika ennél visszataszítóbb még talán sohasem volt, a karakterek a lepusztult helyszínek között vergődnek, cél, múlt és bármiféle hovatartozás nélkül. A világkép a végletekig borongós és remény nélküli, a főhősök közt normális kommunikáció nem létezik, a vágyakban megjelenő paradicsom nem létezik. A mondanivaló tehát mindig aktuális marad, azonban az egyáltalán nem nézőbarát művészkedés unalmas és nem egyszer kiborító is. Az üzenet nagyszerű, a köntös azonban már jóval kevésbé az. Ezért csak 5/10 a Florida, a paradicsom, ami mintha az általam rettenetesen utált magyar művészfilmek viszonyítási alapja lenne.