Egy hónap alatt két olyan 70-es évekbeli klasszikust is sikerült megtekintenem, amik eddig valahogy kimaradtak az életemből. Az egyik Roman Polanski talán legismertebb és legelismertebb műve a Kínai negyed, a másik pedig az oknyomozó krimik koronázatlan királya, Az elnök emberei. Mindkét alkotásban megvan mindaz, amiért a 70-es éveket tartom a legérdekesebb és színvonalas filmek tekintetében a legtermékenyebb korszaknak: az átlagosnál valamivel nagyobb belátással bíró kisemberek, akik saját szakállukra végzett kutatásuk során egy, a felső körökig vezető összeesküvésre bukkannak; hosszú, feszült jelenetek; paranoia érzet. A már említett két filmen kívül pár cím a javából: Maraton életre-halálra, A keselyű három napja, Kína szindróma, Kóma, Francia kapcsolat.

Kínai negyed (Chinatown)

Polanski 74-es filmjében a 30-as, 40-es évekre jellemző noir stílust eleveníti fel színesben, Jack Nicholson főszereplésével. Jake Gittes (Nicholson) magánnyomozó megbízást kap egy bizonyos Mrs. Mulwray-től, hogy szerezzen információt a férjéről és esetleges szeretőjéről. Gittes elvállalja a feladatot, ám azt akkor még nem sejti, hogy sem megbízója, sem pedig nyomozás ürügye nem az, aminek látszik. Az egyedi stílusú, szabályokat áthágó magánkopó maga miatt folytatja a kutatást, végül olyan dolgokra bukkan, amikre a legkevésbé sem számított.

Tabutémákat feszegető alkotás a Kínai negyed, amiben a korszak tudatosan elnyomott feszültségei is megjelennek. Mindez a Geekz-en sokkal jobban ki van fejtve, így én nem is nagyon akarok ennél többet hozzáfűzni a filmhez. Egyedül talán a nagyszerű címet emelném ki: már a kezdetektől hallhatunk baljós utalásokat a Kínai negyedre, ami mint az emberi erővel megváltozhatatlan, eredendően bűnös helyszín jelenik meg a műben. Végül, ahogy azt már az első pillanattól kezdve lehetett sejteni, Gittes visszatér erre az átkozott helyre, ahol minden várakozásának megfelelően történik.

Az elnök emberei (All The President's Men)

Az összeesküvés-elméleteket, még ha oly nyilvánvalók is, a többség általában nem veszi túl komolyan, csak ritkán fordul elő, hogy a hosszan tartó nyomozás következtében sikerül a legfelsőbb körökben keresendő bűnösöket leleplezni. A Watergate ügy talán a leghíresebb példa erre a szinte példátlan eseményre, az pedig csak hab a tortán, hogy minderről két kezdő újságírónak köszönhetően tudunk. Történt ugyanis, hogy 1972-ben a demokrata párt egyik szállásán, nevezetesen a Watergate-ben betörőkre bukkantak. Az esetet az újságok rövid cikkekben közölték, egyedül a Washington Post két munkatársa, Woodward és Bernstein szánt különleges figyelmet az ügynek. A gúnyosan csak Woodstein-nek nevezett páros az alapoktól indulva, némi belső segítséggel (a mélygarázsbeli találkáiról ismert, arcát fel nem fedő Deep Throat) egyre magasabb beosztású republikánus-közeli személyekhez jutott el, akikről hétről hétre cikkeztek a botrány kapcsán.

Igen, beszélhetünk botrányról, hiszen a lakosság körében is ismert politikusok megvádolásának következtében a Watergate-ből hatalmas botrány kerekedett. Alan J. Pakula filmje az 1972-től kezdődő egy éves időszakot mutatja be, csak a kezdeteket láthatjuk, Nixon jövőjéről csak a végefőcím előtti felirat árulkodik. Az eset ismertetése pofon egyszerű: az alapoktól logikusan haladunk előre, egészen az igazságügy miniszter bemártásáig és az első Washington Post címlapig. A logikus vonalvezetés ellenére a film követése egyáltalán nem egyszerű: számtalan nevet, helyszínt és információt kapunk rövid időn belül ömlesztve, ezért igen nagy odafigyelést igényel a film. Egy-egy párbeszéd során előkerül vagy 15 személy, akik valamilyen módon mind kapcsolatban állnak egymással, beszélnek róluk fél percet, majd negyven perc múlva visszautalnak rájuk. (Amúgy Redford is többször felcseréli a neveket, amiket ugyan azonnal kis is javít, de feltehetően tényleg bakizott, csak Pakula szimplán bennehagyta a filmben ezeket a hibákat, hogy ne csak a néző érezze magát olyan elvezettnek.) Miközben a barátokkal néztük a filmet, legalább 15 percenként nyomtuk be a pause gombot, és beszéltük meg a látottakat, hogy senki se veszítse el a fonalat.

Ennek ellenére Az elnök emberei stílusa nagyszerű: a hosszú beállítások kellően feszültek, a jelenetek izgalmasak, még akkor is, ha csak egy telefonbeszélgetést látunk. A hangulatra Redford és Hoffman játéka teszi fel a koronát: a 70-es évek legnagyobb sztárjai játszi könnyedséggel hozzák szerepüket, mégis mindketten az első pillanattól kezdve zseniálisak. Nem kell drámai alakításokra számítani, szimplán annyit hoznak, amennyit egy ilyen film megkövetel tőlük. Mindenképpen emlékezetes filmélmény volt számomra Az elnök emberei, ezért a maximális pontszámot el is szóróm rá (ahogy a Kínai negyedre is), és mindenkinek ajánlom ezt a két klasszikust.