Nemrég néztem meg ismét, kb. tizedszerre a Ponyvaregényt. Az eset érdekességét az adja, hogy már vagy két éve nem láttam (nem is értem hogy bírtam ki ennyi ideig), illetve először volt szerencsém az eredeti hangsávhoz. A szinkron annyira meghatározó volt számomra, hogy eddig nem is próbálkoztam az originállal, hiszen a Ponyvaregény magyar változata bőven kielégíti a príma kategóriát, mind a hangok, mind a fordítás tekintetében. Az eredeti persze egy paraszthajszállal jobb, viszont az egylemezes DVD felirata annyira pocsék, hogy ha nem ismerem az elejétől a végéig a szöveget, nem sok mindent értettem volna a filmből.

A szinkrontémáról átevezve két dolgot jelentenék ki: az egyik, hogy a Ponyvaregény ennyi idő után is hatalmas élmény volt, még mindig találtam olyan jeleneteket, amik eddig nem tűntek fel, hogy mennyire nagyszerűek, mindez pedig Tarantino zseniének tudható be, aki a rendezéshez valami piszok mód ért (ez utóbbi a másik kijelentenivalóm). Az összes snitt tökéletesen van megszerkesztve, mintha Tarantino fejében a kezdetektől léteztek volna, arra várva, hogy valaki leforgassa azokat. Komolyan mondom minden beállítás, kameramozgás felér egy kisebb orgazmussal. És minden jelenet tele van filmes és popkulturális utalással: a Jack Rabbit Slim-ben a felszolgálók korabeli hírességek külsejét öltötték magukra, a háttérben Godard, illetve más híres rendezők filmjei mennek, a párbeszédek alatt pedig szintén utalnak mozikra, B kategóriás videófilmekre. Aki nagy tapasztalattal rendelkezik, fel tudná sorolni, hogy Tarantino honnan idézett (vagy durvábban fogalmazva lopott), de erre én inkább nem is vállalkozom.

Azt viszont még megemlíteném, hogy a karakterek mellett a szituációk is hihetetlenül valóságosra sikerültek. Most tűnt fel igazán, hogy Mia Wallace és Vincent Vega jó 40 perces együttléte során mennyire hétköznapi apróságok kerülnek elő, ami eszméletlen hitelessé teszi közös jeleneteiket. Mindezt még tetézi kettejük kapcsolata, ami már az első pillanattól kezdve több mint a megengedett rokonszenv. Szó szerint izzik a levegő, miközben tök betépve kajálnak a már említett Jack Rabbit Slimben. Az elmúlt 20, sőt, 50 év összes romantikus filmjében együttvéve nem volt ennyi érzelem, mint ebben a bő fél órában. Sokan ujjal mutogatnak Tarantinora, hogy mennyire hímsoviniszta, és rühelli a nőket. Hát, aki tényleg látta  Ponyvaregényt, biztosan nem tesz ilyen kijelentést. A női karakterek, még ha némelyik idegesítő is (pl. Butch nője, Fabienne), mind egyéniségek, egyikőjükre sem érvényesek a közvéleményben élő általánosítások. Mia Wallace pedig a 90-es évek femme fatal-ja.

Kicsit kicsapongó lett a bejegyzés, de nem akartam általános kritikát írni egy olyan filmről, amit úgyis mindenki látott, és ezek voltak a közvetlen benyomásaim a Ponyvaregényről, így tizedszeri megtekintés után. Abszolút 10/10-es klasszikus, akárhányszor meg tudnám nézni.