Az emberiséget állandóan izgató témákkal kapcsolatban jó ideje nehéz újat mutatni, az élet értelméről, a szerelemről, a halálról gyakorlatilag már minden verset vagy regényt megírtak, minden dalt megénekeltek, minden filmet leforgattak. Az üzenet általában hasonló, mégis a legtöbb művészeti alkotásban, ha minimálisan is, de kivétel nélkül érezhető munkájukon az alkotó egyénisége, egyedisége. Nincs ez másként Danny Boyle-lal sem, aki most a szerelmet vette elő, hogy a saját szája íze szerint készítse el változatát a témában.

A Slumdog Millionaire egy nyomornegyedben felnőtt fiatal fiúról szól, aki jelentkezik az indiai Legyen ön is milliomosba, remélve, hogy a műsor megváltoztatja életét. Jamalt 14 helyes válasza után a rendőrőrsön egy nyomozó hallgatja ki, hiszen a műsorvezető szentül meg van győződve arról, hogy a fiú csalt a vetélkedőn. A durva módszerekben bővelkedő vallatás alatt a már élőben leadott showt játsszák felvételről. Magyarázatot várnak, hogy mégis hogyan jutott el ilyen sokáig Jamal, aki tudását igazolva minden kérdésre egy gyerekkori történet elmesélésével felel.

Sok helyen az év feel good filmjének nevezték a Slumdog Millionaire-t, én azonban ezzel nem igazán értek egyet. A film egészen másfél óráig hihetetlenül reális marad, az indiai kíméletlen valóság jelenik meg a szemünk előtt. Végtelenbe nyúló bádogdoboz-házakat látunk, ahol utcakölykök lopkodnak és rendőrök bántalmaznak önkéntesen szinte bárkit. Brutális világ tárul tehát elénk, ahol, egy európai ember nem is hinné, de mégis sokan élnek. A helyszín miatt nekem elsőre az Isten városa ugrott be, bár a két film közötti hasonlóság a város és a testvérpár életkörülményeinek a bemutatásában ki is merül. A visszaemlékezés során tehát Salim és Jamal, illetve a hozzájuk csatlakozó kislány, Latika sorsát követjük végig. Utóbbiak között létrejövő szerelmi kapcsolat érthető módon kiemelkedő fontosságú lesz, bár a testvérek egymás iránti szeretete sem hanyagolható el.

Kérdés tehát, hogy a kegyetlen világ ellenére sokan miért aggatják a feel good címkét a filmre? A válasz a befejezésben rejlik. A kezdeti valóságtól fokozatosan távolodunk, végül pedig, ahogy az idősíkok összeérnek egy igazi mesébe csöppenünk. Ezt csak a korábbi realitás elvesztésében lehet észlelni. Danny Boyle nagyszerűsége pont ebben nyilvánul meg, hiszen ezt az akár bosszantónak is mondható fordulatot igazából észre sem vesszük, sőt a végjáték alatt, már mi nézők is követeljük azt a bizonyos happy endet. Így a történet akár lehetne nyálas is, de szerencsére egy pillanatig sem az, és az olyan apróságokon, minthogy a szegény fiú minden kérdésre tudja a választ, már meg sem lepődünk. A film ritmusa kitűnő, a Boyle filmjeire oly jellemző esztelen futásból most is kapunk bőven. A kétórás játékidő ellenére a film egy pillanatra sem ül le, ami többek között a príma zenei aláfestésnek is köszönhető. A zene kapcsán gyorsan meg is jegyzem, hogy senki ne ijedjen meg, a táncolásról-éneklésről híres Bollywoodra csak épphogy kikacsint Boyle. 

A három karakter és egymással való kapcsolatuk kiválóan lett bemutatva, a pénz és a szerelem mint két fő motívum mindvégig meghatározók maradnak. Jamal többek között azért is tekinthető oly ártatlannak, hogy őt a pénznél már a kezdetektől jobban foglalkoztatja a szerelem az indiai színészoriás majd Latika iránt. Értük tényleg bármire képes lenne. Három életkorban láthatjuk a főhősöket, és meg kell mondanom, mindegyik korra remek színészeket találtak a castingosok. Ugyan a kevés idő és tér miatt egy színész sem emelkedik ki igazán, de így is mindenki kihozza a maximumot a szerepéből.

A sok dicséret ellenére egyetlen negatívummal is szolgál a film: a hőn áhított katartikus élmény elmarad. Pedig sokat lehet izgulni, és könnyen rabul tud ejteni a film (ezért is néztem meg kétszer 30 órán belül), de valami mégis hiányzik, amitől zseniális lenne a végeredmény. Egy nagyon erős 9/10-et azért így is bőven megérdemel, és lehet, hogy néhány újrázás után még meg is kapja azt a fránya 1 pontot.