Ron Howard mondhatni megfogta az isten lábát Dan Brownnal, hiszen a történelmi adatokból és mondákból összeollózott rejtélyes, ám könnyen fogyasztható ponyváiról ismert írónak már második könyvét vitte filmvászonra a rendező, melynek sikere feltehetően vetekedni fog elődjével. A Da Vinci-kód ugye egy halom pénzt kaszált (758 millió világszerte), habár színvonala finoman fogalmazva is megkérdőjelezhető volt. Ezt pláne azok a nézők érezhették, akik a könyv végigolvasása után ültek be a moziba. Három évvel ezelőtt én is így jártam, így most tanulva az akkor elkövetett hibából, a történettel kapcsolatban csak információmorzsákkal rendelkeztem. Ez mindenképpen jó döntésnek bizonyult, hiszen ennek köszönhetően az Angyalok és démonok adaptációja ha meglepetéssel nem is, de számos érdekességgel szolgált.

A történet időben erdetileg a Da Vinci-kód előtt játszódik, ám a nagyvásznon megtörtént kényszerű csere értelmében most Langdon professzor második kalandját tekinthetjük meg. A Vatikán az új pápa megválasztására készül, ám a konklávé kezdetének napján a négy fő esélyes eltűnik. Ráadásul aznap még egy svájci részecskegyorsító által létrehozott anyagnak is lába kél, ami ha rossz kezekbe kerül, több millió ember halálát okozhatja. Mindemögött egy titkos társaság, az Illuminátusok álnak, akik valamikor nagyon régen bosszút esküdtek a Vatikán ellen, és a pápaválasztás napját választották ki arra, hogy végleg leszámoljanak az egyházzal. A fenyegetés szerint este 8 órától kezdve óránként megölnek egy püspököt, majd éjfélkor a bombát is beindítják (pontosabban hagyják beindulni magától). A bonyolult ügy kiderítése végett hívják a helyszínre a szimbólumkutató Langdon professzort, illetve az atomfizikus Vittoria Vetrát.

Az Angyalok és démonok legnagyobb előnye az egyértelműségében rejlik. Most nincsenek megfejthetetlen rejtvények, szembetűnően irreális események, és mivel hőseinknek igencsak fogytán van az ideje, a tempó is kefejezetten pörgős lett. Ez különösen arra a bő 80 percre igaz, amikor Tom Hanksék az utolsó pillanatokat kihasználva rohannak megmenteni a püspökök életét. A kötelező felvezetés és a feleslegesen hosszúra nyúlt befejezés már közel sem ennyire élvezetes, de a film váza kétség kívül príma munka. Nem mondanám hibátlannak, de egy popcorn mozihoz tökéletes. Az egyház feltehetően a Da Vinci-kód miatt nem engedte a stábot a Vatikánban forgatni, ám Ron Howard és csapata nagyszerű póthelyszíneket talált, illetve díszleteket épített, a Szent Péter tér hiánya ilymódon nem érzékelhető. A katolikus álláspont kapcsán meg is jegyezném, hogy számomra érthetetlen az ellenállásuk, hiszen jelen film nem fogalmaz meg negatív kritikát a vallással vagy vezetőivel kapcsolatban.

A színészek közül Tom Hanksnek a Da Vinci-kódhoz képest súllyával arányosan csökkent okoskodási szintje, ugyan néha futás közben belekezd egy embléma elemzésébe, miszerint Galileinél fordult elő először 1634-ben, második könyve 85. oldalán, de ez egy mosolygással könnyen megbocsátható. Az atomfizikus hölgy pedig figyelemreméltő kisugárzásával együtt is egyenrangú partnere Langdonnak, egyszerű munkakapcsolatnál nem is alakul ki közöttük több, szóval senki se számítson részükről (vagy bárki más részéről) egy gyors vatikáni légyottra. Ewan McGregor a fontos pozícióba került pap szerepében jól teljesít, bár én azt hittem, több időt fog eltölteni a vásznon.

Összességében tehát egy közepesen érdekes, ám kifejezetten pörgős és élvezetes filmet készített Ron Howard, mely nyilván nem fogja megváltani a világot, de egy májusi estén jól lehet rajta szórakozni. Részemről ez egy erős 6/10 volt.