Clint Eastwood merész lépésre szánta el magát, mikor az Iwo Dzsimai csatában résztvevő két félnek külön-külön filmet szánt, ezáltal mutatva be a majd 40 napig tartó véres eseményeket. A véres jelző elsősorban a Levelek Iwo Dzsimáról-ra vonatkozik, az előzetesen fő műnek kikiáltott Dicsőség zászlaja nem kifejezetten a tényleges harccal foglalkozik. Eastwood a csata hevében minden erejükkel zászlót állító hat emberről készült fénykép mítoszát rombolja le, kezdve az egészet azzal, hogy a jeles percben fegyveres harc közel távol sem volt. A fényképet a világon szinte mindenhol ismerik, festmények, szobrok őrzik emlékét, így a film nem csak az amerikaiak számára lehet érdekes.

A történet a képen látható hat katona későbbi életéről, elsősorban a három túlélő kötelező kampánykörútjáról szól, mely során a hadsereg pénzt és támogatást szerzett magának a lakosság körében. A média és az emberek igazi hősként kezelik a túlélőket, akiket sokszor túlzóan sztárolnak is, amolyan amerikai módra (pl. egy baseballmeccs megnyitóján egy maketthegyre felfutva kell megismételniük hősies cselekedetüket). A hősiesség témájának boncolgatása szintén a film központi elemét képzi, idősíktól függetlenül gyakorlatilag az összes szereplő arra keres magyarázatot, hogy kik is az igazi hősök.

Az összevissza ugráló, szövevényes elbeszélésmód a kezdetekben érdekes, ám szűk egy óra múlva már egyre inkább idegesítő. A helyszín csak az apropót adja a szereplők bemutatásának, a csata lefolyásáról az amerikai győzelmen kívül nem tudunk meg semmit. A japánok közelről egy pillanatig sem láthatók, kizárólag sötét alakként, illetve bunkerből kilógó fegyvercsőként jelennek meg. A harcjelenetek nem különösebben izgalmasak, a fényképezés sokszor ügyetlen, a színek még inkább felerősítik a díszletek mű jellegét. Összehasonlításképp a 8 évvel korábban készült Ryan közlegény megmentése akció terén simán kenterbe veri a szintén magas kölcségvetésű Dicsőség zászlaját (90 millió dollár). Emellett a rengeteg egymásra végtelenül hasonló szereplő is megnehezíti a harcjelenetek követését.

Visszatérve az idősíkokra, a film a felétől kezdve egyre unalmasabbá és érdektelenebbé válik, amit a színészek sem tudnak megmenteni, lévén karaktereik sem túl érdekesek. A kegyelemdöfést a befejező mondatok adják meg, amik mérhetetlenül bugyuta és közhelyes véleményt alkotnak a hősiességről és a bajtársiasságról. Ez pedig Az őrület határán után megintcsak 8 évvel különösen viccesnek hat. A kezdeti felvetést leszámítva nem volt jó film a Dicsőség zászlaja, amit még csak közönségbarátnak sem lehet nevezni. 5/10