Több mint 4 milliárd rajongójával messze a labdarúgás a legnépszerűbb sport a világon. Nagyjából ennyien néztek bele a négy évvel ezelőtti vébé meccseibe, közülük pedig mintegy 700 millióan szurkolták végig a német-argentín döntőt. Az irdatlan létszámú követőbázis ellenére meglepően kevés játékfilm készült a témában, legalábbis olyan, ami nagyobb közönségsikert ért volna el. Pedig látványban és hangulatban, ahogy az alábbi videó is mutatja, kifejezetten jól mutat a foci a vásznon.

Úgy tűnik tehát, a játék iránti szeretet kizárólag a sportpályáig és a tévéközvetítésig terjed. Persze a közönségfilmek hiánya elsősorban az amerikai piac érdektelenségével magyarázható, hiszen nekik ott van az NFL és a baseball is. Nem csoda, hogy mindkét sport az európai focinál jóval gyakrabban jelenik meg a filmvásznon. A soccer nekik túl "nőies sport", és valóban, ha az amerikai focis filmeket vesszük alapul, akkor legtöbbször nem az erős amerikai férfiak, hanem gyerekek rúgják a bőrt, miközben a főszereplő férfi edzi a csapatot. Mint például Rodney Dangerfield a Katicák, avagy hajrá csajokban, Will Ferrell a Papák a partvonalonban, vagy Gerald Buttler a Kispályás szerelemben.

Az amerikaiak csak akkor foglalkoznak a labdarúgással, ha a film valójában a hazafiasságról szól (Menekülés a győzelembe, A foci hőskora), vagy egy egyszerű ember sikertörténetéről (Pelé életrajzi filmje és a Gól trilógia).

A labdarúgás Latin-Amerika mellett Európában a legnépszerűbb, így érthető, hogy a két földrész minden országának megvannak a saját focis filmjei. Nekünk, magyaroknak például ott van a Csodacsatár, a Két félidő a pokolban, a Régi idők focija, a 6:3, vagy újabban a Brazilok. Azonban ezek közül csak egy-egy alkotás válik ismertté világszerte: ilyen a német A berni csoda, a francia Csodacsapat, vagy a mexikói Passzolj, tesó. A nemzetközi porondon üde színfolt még a teljesen elmebeteg hongkongi Shaolin Soccer.

Az Egyesült Államokban tehát nincs kereslet a focis filmekre. Nem úgy Nagy-Britanniában, ahol pár évente bemutatnak egy-egy emlékezetesebb alkotást. A futballról szóló angol filmekben az a jó, hogy változatosan nyúlnak a sport egy-egy aspektusához. Ha csak az elmúlt 20 évet veszem, készült már film elvakult rajongókról (Fever Pitch Nick Hornby könyve alapján), huligánokról (Huligánok és Futball faktor), női focicsapatról (Csavard be, mint Beckham), rabokról (Gépállat SC) és természetesen igaz történetekről is (United, Az átkozott Leeds United). 

Bár elég sok filmet felsoroltam, mégis személy szerint egyáltalán nem érzem, hogy a labdarúgás különösebben érdekes téma lenne a játékfilmeseknek. Nem úgy a dokufilmesek számára, akik előszeretettel dolgozzák fel az focis sztorikat, legyen szó akár egyetlen labdarúgóról (Puskás Hungary, Zidane - egy XXI. századi portré, vagy a Kusturica-féle Maradona film, de még Zlatan és Cristiano Ronaldo is megkapta a saját dokumentumfilmjét), illetve igaz történetről (Kicking It, The Game of Their Lifes, The Two Escobars, The Class of '92).