Pár évvel ezelőtt, szinte egy időben jelent meg két film is, mely a futballhuliganizmussal foglalkozott. A jelenség Európa- és világszerte általános, azonban mindkét mű a labdarúgás hazájában, Angliában létező huliganizmust mutatja be. A Futball faktor (Football Factory) angol, míg a Huligánok (Green Street Hooligans) amerikai, vagyis inkább laikus nézőpontból közelít a témához. Mindkét filmben egy londoni csapat szurkolói cégét (firm-jét) ismerhetjük meg, aminek a tagjai a hétköznapi robotot félredobva hétvégén a mértéktelen vedelésnek, ordítozásnak, balhézásnak és persze a bunyónak élnek. Az aktuális szombati rangadók csak a verekedés és az őrület apropóját adják. Legfőbb hobbijuk tehát a csapatukért való elvetemült rajongás, ami a tagok többségénél már felér egy kényszeres függőséggel.

A Huligánokban a jenki Matt Buckner (Elijah Wood) Londonban élő nővére révén kerül közeli kapcsolatba a West Ham szurkolói cégének vezetőjéhez, aki lépésről lépésre vezeti be a társaságba, és a huligánok életébe. A film ilyen szempontból kifejezetten nézőbarát, hiszen a nézők a szintén kívülálló Elijah Wooddal együtt ismerik meg az angol drukkereket és egyre komolyabb balhéikat. Ez a módszer kifejezetten hatásos, hiszen így egy egész részletes ízelítőt kaphatunk a huliganizmusról, hogy kik és miért teszik ezt szabadidejükben, illetve, hogy milyen írott és íratlan szabályok érvényesülnek a verekedések során az elhagyott sikátorokban. Érződik a filmen az amerikai hozzáállás, de mint laikus nekem ez most kifejezetten tetszett. Frodó hitelesen alakít, a bandába való beépülése teljesen reális, ahogy a társak és a család reakciója is. Persze a tipikus karakterekben bővelkedik a film: először egy állatnak tűnő majd rendesnek bizonyuló főnökkel, rosszarcú árulóval, elvetemült ellenségge egyaránt találkozunk. A befejezés mindezek függvényében szintén amerikaira sikerült, ám szerencsére nem lett végül erőltetett tanmese, ami felülírná az előzményeket.

A Futball faktorban a cég oszlopos tagja, Tommy Johnson (Danny Dyer) játssza a főszerepet, aki egyre inkább bizonytalan tetteinek létjogosultságában, családja is jobb belátásra szeretné bírni, illetve visszatérő rémálmok is kínozzák. Már az első pillanattól kezdve érződik, hogy angol filmmel van dolgunk, főleg, hogy a képi megoldásoktól kezdve a karaktereken át a stílusig minden erősen emlékeztet a Trainspottingra. De tényleg, a Futball faktor egy az egyben Danny Boyle filmjének mása, csak a heroin helyett a verekedés jelenti a függőség tárgyát. A film így nem is ítéli el a huliganizmust (bár szépnek sem ábrázolja), inkább olyan életmódnak mutatja be, aminek csak a legkeményebbek hódolhatnak. Erkölcsi kérdések felvetődnek, de a végkicsengés nem olyan határozott, mint a Huligánokban. Mondhatni ez a Futball faktor legnagyobb erénye is, hiszen a nézőre bízza a döntést, hogy megéri-e ezt az életet választani.

Érdekes, hogy mindkét filmben a Millwall a fő ellenség, és ennek a másodligás csapatnak a cégével való összecsapás jelenti az igazi kihívást, amikor bármi megtörténhet. A Futball faktor főszereplője, Danny Dyer a film után azonos címmel sorozatot is indított, melyben elsősorban az európai országok huliganizmusát mutatta be. A sorozat nálunk is futott a Discovery-n, és a legtöbb epizód bizony igen tanulságos volt. Vicces és egyben elkeserítő, ahogy még az oly sokat látott Dyer is meglepődött például a szerb és horvát drukkerek háborúján, ahol a foci szeretetéről már rég szó sincs. Nem tudom, hogy adja-e még a Discovery a Futballhuligánokat, ha igen, mindenképpen érdemes belenézni, hiszen igen színvonalas és egyben szórakoztató műsorról van szó.

Visszatérve a fentebb taglalt két filmre, nekem a Huligánok amerikai stílusa jobban tetszett, mint a Futball faktor Trainspotting koppintása, a történetvezetés és a színészek is meggyőzőbbek voltak. Előbbit egy erős 8/10-re, utóbbit pedig egy gyenge 6/10-re értékelem.