2009 a minőségi sci-fik éve - olvasható szinte minden internetes blogon, fórumon, az állítás igazolásaként pedig legtöbbször a blockbuster Star Trek, a District 9 és a Moon címeket lehet olvasni. A Star Trekről már korábban ejtettem pár szót, így térjünk is rá a másik két műre, kezdjük a közönségkedvenc, hisztériarohamot kiváltó Disrict 9-nal. Az eddig ismeretlen Neill Blomkamp hazája, Dél-Afrika nem is olyan régi, de annál sötétebb múltjának állít görbe tükröt sci-fijével, melyben idegen lények lelnek ideiglenesnek szánt otthonra Johannesburg sivár, kartonházakból álló külvárosi gettójában, a 9-es körzetben. A kitűnő alapötlet, a dokumentarista stílus, a negyed reális ábrázolása (elsősorban a kilakoltatás képsorai) egy eddig nem látott, újfajta élménnyel szolgálnak, amihez még látványos akciók is dukálnak. Az első fél óra pillanatok alatt el is illan, ám ezzel párhuzamosan a rendező kreativitása is.

Hiszen a cselekmény a klasszikus üldözőből üldözötté válás mintáját veszi alapul, azonban Blomkamp mindezt eredetiség nélkül követi, amit már az alapötletben rejlő potenciál sem tud ellensúlyozni. A háttértörténet kibogozása helyett az akció veszi át a főszerepet, ami látványos és a végső összecsapásig kifejezetten élvezetes, de a minimális költségvetéstől eltekintve messze nem forradalmi, vagy akár csak újszerű. Persze, nyilván nem olyan fontos, hogy a földönkívüliek hogyan kerültek ide, mitől voltak legyengülve, társaik miért nem segítettek rajtuk, stb., hiszen a valós helyzetre való reflektálás így is mindenki számára érthető, azonban az apróságok hiánya az alternatív valóság realitását kérdőjelezik meg. A főszereplő Sharlto Copley meggyőző alakítást nyújt, mindenképp ő az év egyik legnagyobb felfedezettje. A hatalmas hype-pal ellentétben számomra nem volt akkora élmény a District 9, kissé csalódottan jöttem ki a moziból. Mondjuk ez annak is köszönhető, hogy külföldön sikerült megtekintenem a filmet, így az alienek beszédéből számomra értelmezhető felirat híján szinte semmit sem értettem, de azt hiszem ez mégsem befolyásolta annyira a végső döntésemet: 7/10.

Ahogy a District 9, úgy a Moon kapcsán is mindenki az alacsony bűdzséhez párosuló kitűnő látványt emlegette, természetesen teljes joggal, hiszen a Hold felszínén munkálkodó makettgépeket leszámítva a film során mindvégig valóságosnak ható képeket láthatunk. A történet 2026-ban játszódik, mikor az emberiség szinte teljes energiaellátásáért a Hold kőzetében található H3 nevű anyag felel. Ennek kitermeléséért az önműködő gépek mellett egyetlen ember, Sam Bell, és egy GERTY nevű multifunkcionális robot felel. A három éves szerződés lejáratához közeledve Sam mind fizikailag - és az egyoldalú kommunikációnak köszönhetően - lelkileg is kezd leépülni. Egy balesetet követően élete teljesen megváltozik, hiszen szó szerint saját magával kell szembe néznie.

David Bowie fiának első nagyfilmje igazi fesztiválkedvenc volt, nem csoda, hogy magas elvárásokkal ültem le megnézni az alkotást. Mindenki csak dobálózott a 2001: Űrodüsszeia, illetve a Solaris szavakkal, miszerint megérkezett a klasszikus sci-fik méltó folytatása. Ennél távolabb azt hiszem semmi sem állhat a valóságtól, hiszen a Moon semmilyen szempontból nem közelíti meg a két remekművet. A lehetőség persze megvolt a történetben, azonban az olcsó megoldások (pl. hallucináció), a 20. perc után teljes mértékben kitalálható cselekmény teljesen tönkreteszik az amúgy ígéretesen induló filmet. Az egyedüllétet, az eddigi életbe vetett hit gyökeres megváltozását élvezetesen tárja elénk a kitűnő Sam Rockwell, de ez nem elég az üdvözüléshez. A várva várt végső csavar pedig elmarad, a keserű szájíz viszont nem. Részemről ez egy nagyon gyenge 6/10, ez is pusztán Rockwell nagyszerű játékának köszöhető.

Számomra sem a District 9, sem pedig a Moon nem hozta el azt a katartikus élményt, amit egy sci-fitől várok, szóval a legelső állításra reagálva véleményem szerint még várnunk kell a minőségi sci-fik évére.