Valamiért 2005-ben elkerült a King Kong, nemrég azonban sort kerítettem a filmre. Most, így rögtön két dolog jut az eszembe a filmmel kapcsolatban: hogy rohadt hosszú, illetve színvonalát tekintve egyenetlen. A színvonalbeli ingadozás a dramaturgia mellett a speciális effektusok terén is megnyilvánul. Ezt mindjárt jobban is kifejtem, de előbb pár szót a történetről.

A történetről, amit azt hiszem, nem kell senkinek sem bemutatni. Peter Jackson nem tért el lényegesen a klasszikus King Kong vázától: adott egy mindenre elszánt filmrendező (Jack Black), aki egy titokzatos szigetre utazik többek között a film gyönyörű főhősnőjével (Naomi Watts) és a forgatókönyvírójával (Adrian Brody), akik között természetesen szerelem szövődik. A még fel nem fedezett sziget az ismeretlen forgatási helyszínek mellett azonban több veszedelmes lényt is rejt.

Megmondom őszintén én már az első perctől fogva az óriásira nőtt gorillát vártam. Persze a történethez kell egy bevezetés is, ami ugyan nem volt rossz, de a kizárólag húsvér szereplőknek köszönhetően - akik csak annyit hoztak, amennyi kötelező volt - a felvezetés kissé unalmasra sikeredett. A kezdés emellett kicsit hosszúra is nyúlt, ami elsősorban a hajókázásnak tudható be. A film elejéről simán ki lehetett volna vágni vagy 20 percet. Nálam nem a sziget megtalálása, hanem Kong megjelenése után indult be igazán a film, onnantól kezdve tényleg pörögtek az események.

A King Kong újragondolása a 21. században csak a kor technológiájának megfelelő látvánnyal valósulhat meg. A látottakkal ilyen téren nem volt különösebb gond, Kong Gollam óta a legjobb animált figura a filmtörténetben. A számítógépes megoldások azonban jó pár esetben nem voltak a címszereplőhöz hasonlóan látványosak. A növényevő dínók és a velociraptorok kifejezetten bénák voltak, ahogy a T-rexeket leszámítva a legtöbb lény is. Kong viszont mindvégig fantasztikus volt, talán a szeme miatt volt ennyire élethű. Az élőszereplők közül én elsőként Jack Blacket emelném ki, aki kitűnően formálta meg a pénzhajhász és kegyetlennek tűnő rendezőt. Naomi Watts a sok kritikai dicséret ellenére nem gyakorolt rám akkora hatást, mint Peter Jacksonra, aki úgy tekintett rá a kamerán keresztül is, mint egyetlen nagy szerelmére. Mindezek ellenére Kong, az óriás majom gyakorlatilag mindenkit lejátszik a vászonról.

Peter Jackson nagy mesélőhöz híven a King Kongnál sem félt bevállalni az elsőre bugyutának hatható szerelmes szál bemutatását. Most természetesen Kong és Ann Darow szerelméről beszélek, ami akármennyire is irreálisnak hat, mégis tökéletesen működik a vásznon. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a film beszéd nélküli utolsó 15 perce, ami a jól ismert felhőkarcoló tetején játszódik. Esküszöm, több érzelem van ebben a negyedórában, mint az idei összes romantikus filmben együttvéve. A túl hosszúra nyújtott játékidő és a szembetűnő hibák ellenére 7/10-nél rosszabbat nem tudok adni a King Kongnak, ami mára csak egy unalmas mese lehetne, ha nem lennének olyan nagyszerű mesélők, mint Peter Jackson, akik tudják hogyan kell élvezetesen előadni a klasszikusokat.