A Halálfutam lehetne minden idők legjobb számítógépesjáték-adaptációja, ha előbb nem egy 1975-ös film remake-je lenne. Tudom, hülyén hangzik az előbbi mondat, de ha csak azokat a bizonyos futamokat vesszük a filmből, akkor igaz az állítás. Mert a címben is szereplő autóverseny - amiben a földön lévő szimbólumokon áthaladva aktíválódnak a fegyverek - a 90-es évek végi multiplayer autós-üldözős játékokat idézi, természetesen egy adag Carmageddon utánérzéssel nyakonöntve.

Mindehhez az alapötlezthez az írók körítésnek annyit találtak ki, hogy az egykori autóversenyzőt (Jason Statham) felesége megölésével börtönbe juttatják, és ráveszik, hogy induljon egy rabok között rendezet halálfutamon, amit ha megnyer, szabadon hazamehet. A háttérben persze egy hataloméhes nő áll, aki csak ki akarja használni hősünket a nézőszám növelése érdekében.

Az első mondatom ellenére a Halálfutamot nem mondanám túl jó filmnek. A sztori kiszámítható és a kötelező felvezetés is elég nyögvenyelős. Azonban a filmnek nem a színészi játékban és a történetben kell erősnek lennie, hanem az akciókban. Mindez pedig szerencsére sikerül, hiszen a börtöntöltelékek őrült harcát iszonyat pörgősre és élvezetesre készítte el Paul W. S. Anderson és csapata. Kellően véres és vicces is, szóval ezzel kapcsolatban semmi ok nem lehet a panaszra. Az akciók közötti átkötő szakaszokat pedig a számító ribanc börtönigazgatónő, Joan Allen és Statham jócsaj navigátora, Natalie Martinez mentik meg a teljes unalomtól. Így a film 100 perce az első 20-at leszámítva nézhető, sőt néhol egészen élvezetes is.

Összességében közepes film marad a Halálfutam, ami feladatát teljesíti, hiszen 100%-ig kikapcsolja az embert. Ezért megérdemel egy 6/10-et, mert egyszer simán jó volt.