Kritika: Vicky Cristina Barcerlona

Szerencse, hogy csak idén sikerült megnéznem a Vicky Cristina Barcelonát, mert ha tavaly látom, tuti, hogy bekerül az év legnagyobb csalódásai közé. Én tényleg bírom Woody-t, és láttam vagy 15 filmjét, de legújabb alkotása sajnos nagyon félresikerült. Méghozzá annyira, hogy csak két részletben tudtam megtekinteni a hosszúnak egyáltalán nem mondható 96 percet. Ezt mindjárt részletezem is, csak előbb ejtek pár szót a történetről. Vicky és Cristina, a két huszonéves amerikai barátnő Barcelonában töltik nyári vakációjukat, ahol megismerkednek a sármos Juan Antonióval, aki mindkettejükre hatalmas benyomást tesz. Telnek múlnak a napok, kavarások, újabb szeretők, ex-feleségek, leendő férjek tűnnek fel, hogy mindent jól összekuszáljanak.

A két rémes amerikai

Az első nekifutás alkalmával közepes magas várakozásokat tápláltam a film iránt, hiszen minden ismerősöm csak dicsérte. Gondoltam Woody Allen stílusát úgy is kedvelem, szóval biztos jól fogok szórakozni. Ehhez képest a Vicky Cristina Barcelona már szinte az első perctől kezdve halálra idegesített. Esőként a fülbemászó, de egy kínzással felérő betétdal, majd a szereplők bemutatása a teljesen felesleges narrátor által: "Vicky normális lány, aki a megtervezett szerelemben hisz, nem voltak vad kapcsolatai, minden terveinek megfelelően alakult; Cristina oda van a művészekért és a szenvedélyes szerelemért, mindig ezt keresi, kissé neurotikus típus". Már itt érződött, hogy nincs minden rendben ezzel a filmmel, de a meglepetés csak negyedóránál ért, mikor a két főhős a következő párbeszédet adta elő:
- Vicky: Cristina, csak azért akarsz elmenni ezzel a beképzelt művésszel, mert a rögeszméd a szenvedélyes szerelem.
- Cristina: Igen, nekem a rögeszmém a szenvedélyes szerelem. De te, Vicky mindent előre megtervezel, és nem keresed az izzó szerelmet.
- Vicky: Igen, én mindent előre megtervezek, és nem keresem az izzó szerelmet.
Na, itt dobtam egy hátast, és tíz perccel később már Frank Darabont harmadik Stephen King adaptációját A ködöt néztem.

Az őrült spanyol ex-feleség

Ahogy azt kitalálhattátok, az első fél óra valami elképesztően idegesítőre és irreálisra sikeredett. Bardem béna csajozós szövege, Scarlett Johanson hülye picsás játéka, aminél még egy C-kategóriás pornószínésznő is hitelesebb, illetve Rebecca Hall hihetetlen negatív kisugárzása láttán soha többé nem akartam, hogy elém kerüljön a film. Aztán kb. 2 hét elteltével ismét elővettem, és végülis végignéztem. A borzalmas kezdés után egy a szerelmi kapcsolatok bonyolultságát és ésszerűtlenségét bemutató történet kerekedett ki, ami összességében nézhető volt, de igazából felszínes és átlagos jelzőkkel lehet illetni. A befejezés láttán ugyan rá lehet ismerni Woody Allenre, de ez a műve sajnos köszönő viszonyban sincs a hasonló témájú, ám százszorta hitelesebb Hannah és nővéreivel. A színészi játékban lényegi változás nem történt, egyedül Penelope Cruz jelent meg, aki üde színfoltnak bizonyult, de még különösebben emlékezetesnek sem mondanám szerepét.

Valószínűleg a két részletben történt megtekintésnek köszönhető, de úgy éreztem, mintha két különböző filmet láttam volna: egy pocsék és értékelhetetlen valamit, illetve egy közepes, eredetiséget nélkülöző, egyszer nézhető szerelmi történetet. A Zack and Miri kapcsán bátran állíthattam, hogy Kevin Smith eddigi legrosszabb filmjét láttam, Woody Allen esetében ilyen kijelentéssel inkább nem élnék, hiszen életművének felével még nem találkoztam. Azonban egy biztos, nekem eddig ez volt az egyetlen olyan filmje, ami határozottan nem tetszett. 4/10, és ennél csak jobbakat tudok remélni.

Ha tetszett a kritika és szereted a filmeket, feltétlen kövesd be Totál Plán nevű filmes YouTube csatornámat!

Ha pedig napi filmes érdekességre vágysz, Instagramon is megtalálsz!

Címkék: kritika, 4/10, 00s