Először ez a poszter keltette fel az érdeklődésemet a Walk Harddal kapcsolatban. Aztán kicsit utánaolvastam, hogy miről is fog szólni a film, és az alapötlet szintén bejött: egy képzeletbeli rocksztár, Dewey Cox (John C. Reilly) életét kísérhetjük végig, aki igazából a híres zenészeket és a zenei korszakokat figurázza ki. Hogy ez mennyire sikerült, arra mindjárt rátérek, de előbb berakok egy képet.

Őszintén szólva felemásra sikerült a végeredmény. Mondom, az ötlet nagyon tetszett, de sokkal többet is kihozhattak volna belőle. A poénok nagyrésze nem érte el azt a színvonalat, amitől nagyszerű film válhatott volna a Walk Hardból. Fájó, hogy túlzottan parodiának indul az egész: a fő szál teljesen megegyezik a Nyughatatlannal. Emellett a Rayből is visszaköszön jópár jelenet, mondjuk azok egész jók voltak. Itt most a drogos részekre gondolok, amikor Cox benyit az egyik szobába, ahol a néger haverok füveznek. Meg aztán a családi múltra tett utalások is jók voltak (a főhős testvére balesetben meghal), pl az apuka első mondata mindig az volt, hogy a rossz gyerek halt meg.

A fő probléma tehát a túlzott ragaszkodás volt a Nyughatatlanhoz. Ha nem megy el a film a paródia felé, és az erőltetett poénkodás helyett csak könnyed, laza kifigurázásokat, utalásokat használtak volna, az összkép is jobb lenne. Merthogy tényleg erőltetett volt a film: pl. a Beatles vagy Elvis szerepeltetése. Viszont a Bob Dylan féle utalás zseniális volt, egyértelműen a film csúscpontjának számít. Ha több ilyen ötlet van a forgatókönyvírók tarsolyában (és most itt elsősorban Judd Apatowra gondolok), akkor most az év vígjátékával lennénk gazdagabbak.

A Johnny Cash életéről szóló filmhez hasonlóan a zene itt is főszerepet játszik. A két óra alatt hallható összes dalt a rendező, Apatow és Reilly szerezte. A zenére azt hiszem senkinek sem lehet panasza, ezt csillagos ötösre hozták a srácok. Dewey Cox számait John C. Reilly énekli, kifejezetten élvezetesen. A címadó Walk Hard telitalálat, nagyon fülbemászó sláger, nem csoda, hogy már két napja ez megy a fejemben. Reilly hangját fényezném még, hiszen Bob Dylan és a feket blues-énekesek énekstílusát is nagyszerűen utánozza. Egyébként már beszereztem az albumot, így később egy külön bejegyzést is szentelni fogok a film zenéjének.

Mindent egybevetve nekem tetszett a Walk Hard, ami egy jobb forgatókönyvvel, ötletesebb beszólásokkal sokkal jobb film is lehetett volna. Azért emelem ki megint az írókat, mert ez rajtuk múlt, nem pedig a színészeken, akik egytől egyig jók voltak. 6/10 tehát a vége, kár érte, hogy csak ennyi.