Ha megkérnénk egy átlag mozinézőt, hogy jellemezze pár szóval Quentin Tarantino filmjeit, akkor a töménytelen mennyiségű vér és erőszak mellett valószínűleg megemlítené a kiváló zenéket, az idézhető szövegeket, a női lábakat, esetleg az emblematikus kamerabeállításokat. Kétségtelen, ezek nélkül nem létezik igazi Tarantino film. Azonban van egy kevésbé látványos, ám a felsoroltaknál is fontosabb hozzávaló a rendező főztjében, aminek a hiánya garantáltan feltűnne mindenkinek. Ez nem más mint az étel.

A hétköznapi élet egyik fontos színtere az étkezőasztal legyen az akár otthon vagy egy étteremben. Tarantino szerint ez egy olyan rituális hely, ahol a kajálás mellett lehetőség nyílik a másik megismerésére, az eszmecserére és a vitára. Nem véletlen, hogy a rendező saját filmjeiben a klasszikus expozíció helyett előszeretettel ülteti asztalhoz hőseit, hogy egy hétköznapinak tűnő párbeszéd során bontakozzon ki a cselekmény. A Kutyaszorítóban főszereplőit például egy, a történet szempontjából teljesen irreleváns beszélgetés során ismerjük meg. A Madonnáról és a borravalóról szóló elméletek ismertetése közben rajzolódik ki jellemük, egymáshoz való viszonyuk, valamint ekkor vetíti előre azt is a rendező, hogy melyikükből lesz később áruló.

Nem csak a bevezetéskor van fontos szerepe az étkezőasztalnak, lényeges fordulatok is kajálás vagy italozás közben következnek be. A Ponyvaregényben például Jules reggelinél dönti el, hogy változtat addigi életén és végleg felhagy a gengszterkedéssel, míg a Becstelen brigantyk Hicox hadnagya italrendeléssel buktatja le magát és társait az ellenség előtt.

3 poharat kérünk! (Németországban nem így mutatják a hármat.)

Bár alapelvárás lenne minden filmnél, mégis fontos kiemelni, hogy Tartantino műveiben az asztalnál nem csak ülnek a szereplők, hanem valóban esznek és isznak is. Hiszen az is sokat elárul egy-egy karakterről, hogy mit és hogyan fogyaszt. Calvin Candy például jóízűen elsütizget, miközben felidézi, szökött rabszolgáját miként tépték szét kutyái, Mr. Blonde pedig lazán szürcsöli a gyorséttermi kólát pár órával azután, hogy ártatlan túszokat gyilkolt meg.

Az ételhez való viszony elvkérdés (Jules soha nem eszik disznóhúst), eszköz a vágyak beteljesítéséhez (Fabienne pitét reggelizik, hogy kerek pocakja legyen), a gondoskodás megnyilvánulása (Bill szendvicset készít kislányának), valamint az egymás iránti rokonszenv kifejezőeszköze (Django és Dr. Schultz közös sütögetése barátságuk kezdetét jelzi). Az étel végzetes kimenetelű események indikátora lehet, mint amikor Butch pirítóskészítés közben lelövi Vincent Vegát. És akár halálos fegyverként is használható, legyen szó Pai Mei vagy John Ruth megmérgezéséről.

Különösen izgalmas, ahogy Tarantinónál az étel a hatalom metaforájaként jelenik meg: a szereplők egymáshoz való viszonyát, alá- és fölérendeltségét mutatja meg. Shossanának tilos megkóstolnia a pitét, amíg a krém rá nem kerül a tetejére, a mandingo harcos emberfeletti küzdelmének egyetlen korsó sör a jutalma, a menyasszony csak akkor ülhet egy asztalnál mesterével, ha képes pálcikával enni.

Hmmm. Ez tényleg finom hamburger!

A dominancia legjobban a Ponyvaregény ikonikus jelenetében nyilvánul meg, mikor Jules beleharap szerencsétlen Brett hamburgerébe. Tarantino szerint ahogy Jules belép a szobába, azonnal egyértelművé teszi a fiatal srácok feletti dominanciáját azzal, hogy beleharap egyikük hamburgerébe. Hiszen nincs olyan ember, aki önként ajánlaná fel hamburgerét egy vadidegennek, hogy tessék itt van, kóstolj csak bele. Jules ezzel gyakrolatilag azt üzeni, hogy felesleges a srácoknak bármivel is próbálkozni, ő az alfahím a szobában.

A felsorolt jelenetek alapján jól látható, hogy Tarantino pontosan tisztában van azzal, mekkora hatalma van az ételnek, és ez milyen hatással van a közönségre. A rendező nem titkolt célja, hogy a nézők leküzdhetetlen vágyat érezzenek a filmjeiben látható ételek és italok megkóstolására. És valljuk meg, ez általában sikerül is neki.