Két és fél év, négy Star Wars film: a Lucasfilm megvásárlása után a Disney szó szerint maximális sebességre kapcsolt, hogy minél gyorsabban kifacsarja a világ talán legnépszerűbb filmes univerzumából a vételárat. Az eredmény meglehetősen felemás, és ezen sajnos a Solo sem változatat.

Pedig volt benne potenciál.

Bárcsak őszintén leírhatnám ezt a mondtatot, de igazából csak magamat csapnám be vele. Hiszen ha létezik olyan történet, amire még talán a legelvakultabb rajongók sem voltak igazán kíváncsiak, az Han Solo háttérsztorija. Én imádtam, ahogy a klasszikus trilógiában elejtett félmondatok és utalások által megteremtett misztikum körbelengte a galaxis legjobb pilótáját, és bár gyerekként sokszor elgondolkoztam rajta, hogy milyen lehetett a Kessel-futam, vagy hogyan is került az Ezeréves Sólyom Hanhoz, soha egyetlen pillanatig sem vágytam arra, hogy filmen lássam viszont ezeket a történeteket. 

Már akkor éreztem, hogy Solo karakteréhez csak hozzáad a ködösítés.

És a rendkívül kreatív címmel megáldott Solo: Egy Star Wars történet megerősítette ezt az érzésemet: szívfacsaró látni, hogy a legendás sztorik mennyire kiábrándítóan mutatnak a vásznon. És ez még csak nem is a sokak által alkalmatlannak tartott Alden Ehrenreich-on, vagy a film 70%-át újraforgató iparos Ron Howardon múlt. Egy kártyaparti vagy egy első találkozás csak visszaemlékezve válik legendássá, amikor már tisztában van Han Solo vele, milyen értékes dolgot is nyert velük. A varázs csak addig él, amíg a Harrison Ford által alakított Han visszaemlékszik ezekre az eseményekre, és azon nyomban szertefoszlik, ahogy átéli azokat.

Az csak tovább rontja a Solo értékét, hogy a film első fele képileg annyira sötét, hogy a színészek arckifejezését egy-egy pillanatig lehet látni, akik ennyi erővel árnyjátékot is bemutathattak volna. A jól ismert karakterek úgy-ahogy működnek, bár az égvilágon semmi újat nem tudunk meg róluk, jellemfejlődésről sem igazán lehet beszélni esetükben. Az ackiók laposak, a látvány nem kiemelkedő, a történet meg hát meglehetősen érdektelen. Eldöcög az egész A-ból B-be, semmi olyat nem látunk, ami miatt megérte volna elkölteni 250 millió dollárt erre a filmre.

Számomra a Solo egyértelműen a felesleges szinonímájává vált.

Nem botrányosan rossz, de nem is jó, és ami ennél is nagyobb baj, egyáltalán nem érdekes. Még mielőtt leírnám, hogy több szót nem is érdemel a film, három dolgot jegyeznék meg, ami talán érzékelteti, hogy a forgatókönyv (1.), a casting (2.) és a rendezés (3.) is félrement kicsit:

1. Han Solo nevének az eredete, amivel állítólag Kasdan meggyőzte a Disney fejeseit, hogy megéri elkészíteni a filmet. Leírhatatlanul kínos.
2. Ehrenreich millió dolláros mosolya, valamint a tény, hogy a fizikuma mennyire különbözik Fordétól (könyörgöm, 10 centivel alacsonyabb).
3. A finálé sivatagos tengerpartján Howard nagyon westernes hangulatot szeretett volna. Megdöbbentő, mennyire nem jött ez át a moziban.

És akkor: több szót nem is érdemel a film.