Mike Judge filmje egy két szóból álló általános véleményt mutat be: work sucks. Judge egy átlagos irodai munkás, Peter Gibbonson keresztül szemlélteti és figurázza ki egy átlagos hivatal működését, ahol a főnök egy semmihez sem értő idióta, az alkalmazott pedig az unatkozó, érdektelen egydimenziós ember mintapéldánya. A Hivatali patkányok Gibbons egy átlagos napjával kezdődik, aki fél órás késés után már tízkor az ebédre gondol. Az irodában a főnöktől kezdve a telefonkezelő hölgyön keresztül az aktakukacig mindenki gépként működik, és Gibbson is ijesztően kezd hasonlítani munkatársaira. Nem csoda, hogy ilyen munkakörülmények között élete legnagyobb vágya az, hogy semmit se csináljon. Egy nap azonban a pszichológusa hipnózisából egy véletlen folytán nem ébred fel, így a következő napokat a gondtalanság és a problémák laza kezelésének jegyében éli.

A Hivatali patkányok első fele, az iroda és az irodára jellemző sajátosságok eltúlzott bemutatása valami fergetegesre sikerült. A karakterek nagyszerűek, élükön a főszereplő Ron Livingstonnal, a szövegek viccesek, a kisember szolid bosszúja zseniális. Azonban mindez a minimális 80 percet nem tölti ki, így némi történetet is be kellett iktatnia Judge-nak. A problémák pedig ettől a ponttól kezdődtek, hiszen az idézhető poénokkal teletűzdelt első 50 perc után a maradék 40 egy közepes amerikai romantikus vígjáték szintjére löki a Hivatali patkányokat. Ennyire éles különbséget filmen belül nem is tudom, mikor láttam utoljára. A szürke befejezés ellenére az összkép a kezdésnek köszönhetően így is fényes marad, ezért a 8/10-es osztályzat megérdemelt.