A 20. század történelmének társadalmi szempontból egyik legérdekesebb korszaka a 60-as évek. A második világháború alatt vagy után született nemzedék egészen újfajta mentalitást honosított meg, ami gyökereiben tért el a korábbi kultúrától. A beat majd a hippi korszak életfelfogása mind a zenében, mind pedig a képzőművészetben megjelent, sőt egy idő után ezek gerjesztették, tették még népszerűbbé az újfajta gondolkodást. Érdekes módon a filmnek, a mozgóképnek nem volt akkora jelentősége az eszme terjesztésében. Mozgóképek, rövidfilmek persze készültek, és ezek rendre tabukat is döntögettek (pl. Andy Warhol filmjei), de a szélesebb közönségnek készült egészestés játékfilmek közül csak nagyon kevés volt olyan, ami ténylegesen a kor problémáival, tabutémáival foglalkozott volna.

Ez persze érthető, hiszen a stúdiórendszer konzervatív vezetése nem tudott lépést tartani az ifjúsággal. Ennek ellenére készült néhány olyan sikeres, elsősorban független mozi, ami megpróbálta visszaadni az akkori jelen, azaz 60-as évek világát: Nagyítás, Szelíd motorosok, Diploma előtt, Bonnie és Clyde. Ezekben a filmekben megjelent mindaz, amiről a korszak szólt: rávilágítás az eddig szándékosan észre nem vett problémákra (Diploma előtt), az újfajta életstílusra (Nagyítás), a hatalommal való szembenállásra (Bonnie és Clyde), és nem utolsósorban a drogokra (Szelíd motorosok). Jól látszik ezen alkotások aktualitása a zenén is, hiszen a rock 'n' roll szinte mindegyikben megjelenik (a Nagyításban a Yairbirds hallható, miközben az isteni Jimmy Page penget, a Szelíd motorosok Born to be Wild-ja és a Diploma előtt Mrs. Robinson-ja pedig azóta ismert, sőt agyonjátszott klasszikusok).

Azonban a néhány kivételtől eltekintve nem jelent meg az ellenkultúra a filmvásznon. Mikor a hippik egyre kevesebben lettek, és már tiltakozni sem gyűltek össze annyian, Hollywood a független filmek rémétől fenyegetve elkezdte alkalmazni az ellenkultúrából táplálkozó fiatal újítókat. A filmekben a nyilvánvaló társadalmi vonatkozások mellett az egyéniség, a személyes téma is előkerült: az egyén mint a társadalom terméke jelenik meg, szorongásai, érzelmi problémái szorosan összefüggnek a tágabban értelmezett környezettel. Gondoljunk csak az Öt könnyű darab, illetve a Száll a kakukk fészkére Jack Nicholsonjára, a Kánikulai délután Al Pacinojára, vagy a Taxisofőr Robert De Nirojára. De még számtalan filmet lehet említeni, ahol a főhős viselkedése a társadalom hatásaitól függ (Madárijesztő, Magánbeszélgetés, Kínai negyed), és akkor még a vietnámi háborúról és annak következményeiről még szó sem esett (Szarvasvadász, Apokalipszis most, Hazatérés).

Azonban lényeges változás nem jöhetett volna létre a stúdiórendszerben, ha a gazdag filmmogulok nem édesgetik magukhoz a kreatív ötletekkel felvértezett fiatal függetleneket. Ehhez természetesen engedményeket is kellett tenniük, így a korábban kemény cenzúra enyhült, a szexualitás, az erőszak, a faji kérdések zöld utat kaptak. Ugyan európai példa, de mondjuk ma mikor mutatnának be egy Passolini filmet, vagy vallásos felhangja miatt egy Brian életét a nagyközönségnek? És azon sem lehetne meglepődni, ha a Taxisofőr legkeményebb jeleneteit, vagy a Carpenter-féle kíméletlen gyerekgyilkosságot (A 13-as rendőrőrs ostroma) reflexből kivágnák. Nem valószínű, hogy ezek a filmek manapság egyáltalán elkészülhettek volna.

A stúdiórendszer átalakulása mellett a blockbuster fogalma is megváltozott, hiszen a 75-ös Cápától kezdve egyre több alkotás lépte át a 100 millió dolláros álomhatárt. Soha eddig nem volt ennyire nyereséges üzlet a filmgyártás, a tévé réme végleg eltűnt a filmkészítők elől. Hogy ennek milyen következményei lettek, az már a jövő zenéje, de tény, hogy az akkor befutott fiatalok ma is meghatározó személyiségek Hollywoodban: gondoljunk csak Francis Ford Coppolára, Martin Scorsese-re, Steven Spielbergre, George Lucasra vagy Ron Howardra. És a korabeli férfi színészek többsége ma is hasonló népszerűségnek örvend (Pacino, De Niro, Dustin Hoffman, Gene Hackman, Jack Nicholson).

Bátor kijelentés, de megkockáztatom: az amerikai filmgyártás kreativitás szempontjából ekkor élte utolsó aranykorát. Ez az állítás szigorúan a stúdiófilmekre vonatkozik, bár a függetleneknek sincs könnyű dolguk, hiszen ma már nekik is nehéz valami megdöbbentőt, meglepőt, egyszóval újat mutatni. Nekem a 70-es évek pont a szabadsága, tabudöntögetése, a társadalom és ember kapcsolatának pedzegetése, az állam és a hatalom kérdése miatt jelenti az amerikai film legszínesebb és legérdekesebb korszakát, amikor még mindenki meg akarta váltani a világot. (Az ihletet a Filmvilág cikke adta.)