Ha valakit megállítanak az utcán, és megkérdezik, hogy mire asszociál Nixon neve hallatán, szinte biztos, hogy a Watergate szót említené. A 37. amerikai elnök neve végérvényesen összeforrt a washingtoni szállodával, ahol 1972-ben a lehallgatási botrány kipattant. Az átlag ember mást nem is nagyon tudna említeni Nixon kül- és belpolitikai intézkedései közül. Ez elsősorban a médiának, azon belül is a tévé hatalmas szerepének köszönhető, ami beskatulyázta a gonosz és korrupt elnök kategóriába, ahonnan élete végéig nem tudott menekülni. Nixon természetének köszönhetően világ életében bajban volt a médiával, az újságírók és riporterek folyamatosan kiforgatták szavait, csámcsogtak botlásain. Az egykori elnök nem találta meg a hangot a sajtóval, még csak egy baráti gesztust sem tudott színlelni, nem csoda, hogy szinte teljesen elzárkózott a nyilvánosság elől. Nincs mit tenni, ő egy ilyen alkat volt, nem úgy, mint az angol showman, David Frost, aki a partikon érezte igazán otthon magát, imádta a közönséget, ahogy azok is őt, és mindemellett piszok mód értett a tévézéshez.

Kép a filmből

A Frost/Nixon a címben szereplő két személy interjúját és annak elkészültét mutatja be, a hangsúlyt elsősorban a jellemek összecsapására helyezve. Nixon majd három évvel a lemondása után az ambiciózus Frost és több mint félmillió dollár hatására elvállalt egy interjút a nímandnak hitt műsorvezetővel. Célja az volt, hogy a mellőzöttségből és a közvélemény ítéletéből kitörve bemutassa, hogy a Watergate mellett számos fontos és sikeres döntést hozott, ami befolyásolta Amerika és a világ sorsának alakulását (pl. az iskolai szegregáció jelentős visszaszorítása, vagy a szovjetekkel kötött fegyverkorlátozás). Ezzel szemben Frost, a nép hangjaként a kudarcok beismerését és bocsánatkérést várta a máig az egyik legnépszerűtlenebb elnöktől. Ez a film kettejük párharca, többmenetes bokszmeccse, ahol a nép a pontozóbíró, és csak egyetlen győztes lehet.

A cselekmény Nixon lemondásától kezdve a két főhős utolsó találkozásáig tart, mialatt megismerjük az interjú létrejöttéhez szükséges eseményeket, illetve a szembenálló feleket. A díszleteknek köszönhetően a hangulat a 70-es évek világát tükrözi, emellett a film stílusát illetően a szereplők dokumentumfilmszerű bemutatása, és időnként kamerába beszélős véleménynyilvánítása válik meghatározóvá. Ezt a megoldást nem mondanám különösebben eredetinek, de kétség nélkül kitűnően működik a Frost/Nixon-ban is (az eredeti híradóbejátszásokkal karöltve). A szerkezetnek és a viszonylag pörgős cselekménynek köszönhetően a film végig fenntartja az érdeklődést, a ritmus feszességét egyedül az éjszakai telefonbeszélgetés töri meg kissé, ami elnyújtottra, és a befejezés szempontjából érdektelenre sikerült. Ezt leszámítva nincs egyetlen nagyobb hiba sem Ron Howard filmjében, a csúcspont eltalált, a színészek többsége pedig remekel, különösen a Nixon szerepében brillírozó Frank Langella (egyedül a kötelező csajt, Rebecca Hall-t éreztem haloványnak).

Kép az azonos című színdrabból

Viszont ami miatt különlegessé, és az átlagból kiemelkedővé válik a film, az a médiával és a televízióval kapcsolatos álláspontja. Mert a szájbarágós stílust hanyagolva mutatja be a tévét, ezt a kétélű kardot, aminek hála számos információval lehetünk gazdagabbak, ugyanakkor mindent leegyszerűsítve, előre legyártva kapunk a képünkbe. Hiszen a tévé megmutatja, hogyan irtják egymást az afrikai országokban az egymással szembenálló törzsek, azonban a borzalmas képekhez egy riporter ötmondatos kommentárját hallhatjuk, aminek a függvényében ítéljük meg, hogy ki a jó és ki a gonosz. Ahogy azt a filmben is megfogalmazzák, a tévé a világból egy képernyővel arányos szeletet mutat, ami alapján nem lehet egy sokkalta összetettebb eseményről kvázi-objektív véleményt alkotni. Emellett a közszereplőknek, különösen a politikusoknak  megjelenésükre, viselkedésükre, reakcióikra még inkább oda kell figyelniük, hiszen mindenhonnan kamerák figyelik őket, és egyetlen baki akár végzetes is lehet. Ahogy Nixonnak is az volt a 60-as tévévitája Kennedy-vel, ahol izzadásának és suta testbeszédének köszönhetően veszítette el a választásokat, pedig korábban mindenki biztos befutónak hitte. De nem kell messze menni, hogy egy hasonló hazai példát felhozzunk, gondoljunk csak Mikola "szinglihordáira" és az így elvesztett FIDESZ szavazatokra.

Visszatérve a Frost/Nixon-ra: a témának és az érdekfeszítő megvalósításnak köszönhetően nagyon élvezetes alkotás, ami ugyan kevés egyedi elemet vonultat fel, de így is kiemelkedő tud lenni. A végső értékelés egy nagyon erős 8/10, de újranézést követően ez az érték akár emelkedhet is.