Az utóbbi hónapok eseménydúsan teltek a John Carpenter rajongók számára, hiszen egyrészt ismét felröppent a hír egy esetleges remake-ről, amiről aztán kiderült, hogy nem feldolgozás, hanem prequel lesz (azaz néhány fantáziadús ember a 82-es "eredeti" előzményeit mutatná be a nagyközönségek), másrészt pedig február elején végre valahára magyar nyelvű DVD-n is megjelent A dolog, amit eddig szinte lehetetlen volt beszerezni (pláne magyar szinkronnal). Az imént felsorolt események apropójából néztem meg ismét Carpenter alktását, és meglepő módon másodszorra még nagyobb élményt nyújtott a film. Ezt mindjárt részletezem is, de előbb nézzük röviden a történetet.

Egy Antarktiszon lévő amerikai kutatóállomás unalmas mindennapjait szakítja meg két norvég megjelenése, akik helikopteren üldöznek egy menekülő kutyát. A félreértéseknek és ügyetlenkedésnek köszönhetően mindkét skandináv kutató életét veszti, az átlagosnak tűnő kutya viszont életben marad. Az amerikaiak rövid tanakodás után úgy döntenek, megnézik a viszonylag közel fekvő norvégok táborát, hogy megtudják, mi lehetett a tragikus események kiváltó oka. A helikopterpilóta MacReady és egyik társa a teljesen kihalt telepen egy téglalap alakú jégtömbön kívül egy megmagyarázhatatlannak tűnő holttestet találnak. A táborba visszaérve, a kutyákkal történt szerencsétlen eset után rájönnek, hogy egy idegen bolygóról származó lénnyel van dolguk, ami rövid időn belül bárkiről képes tökéletes másolatot készíteni, és a képessége segítségével lépésről lépésre mindenkit elpusztítani. A dolog a csapat tagjai között bujdosik, és arra vár, hogy az óvatlan pillanatokban egyesével mindenkit elkapjon.

Ironikus, hogy nemrég nagy felhördülést váltott ki a hír, miszerint valaki remake-elni szeretné Carpenter remekművét, ami maga is egy 1951-es film feldolgozása. Az eredeti mozi szintén az Antarktiszon játszódott, azonban az ötletet adó könyvtől eltérően az idegen lény hasonulási képessége kevesebb hangsúlyt kapott. Természetesen így is az emberek közötti bizalmatlanság, illetve a láthatatlan ellenség volt a meghatározó, ami a kor érzelmeire kitűnően reflektált (McCarthy korszak, a "kommunisták köztünk vannak", illetve a hidegháborús szovjet fenyegetés). Carpenter változata e tekintetben nem tekinthető naprakésznek, azonban az emberek között megbúvó gonosz keltette bizalmatlanság által egyfajta szociálpszichológiai kísérlet részeseivé válnak a szereplők, ami minden korban érdekes tud lenni. És valóban, filmje nagyszerűsége is ennek a bemutatásában rejlik.

A film első felében a kíváncsiság vezérli a főhősöket, akik próbálnak utánajárni, hogy vajon mi is történt a norvégokkal, illetve hogy ők mivel állnak szembe. A táboron kívül eső helyszínek is ekkor hangsúlyosabbak, az antarktiszi hófehér pokol bemutatása hatásos, a végtelen táj és a bezártság kettőssége már a kezdetektől uralja a filmet. A klausztrofóbiás érzés a menekülési útvonalak elvágásával és a belső terek térnyerésével még inkább fokozódik. A második 45 perc során sci-fiből horrorrá változik A dolog, amit ha ijesztőnek nem is lehet nevezni, a nyomasztó jelző mindenképpen ráillik a filmre. Ekkor már a személyzet közül valaki vagy valakik nem emberek, így mindenki gyanúsan méregeti a másikat. A bizalmatlanság, az egymástól való félelem válik meghatározóvá, aminek köszönhetően a normális közegben megszokott viselkedés átértékelődik. Mindez a vezetőnek kikiáltott MacReady rögtönzött vértesztje során csúcsosodik ki igazán, ahol pattanásig feszül a húr a túlélésért küzdő emberek között.

A tökéletes másolatot létrehozó idegen lény egészen új nézőpontot hoz a filmbe, ezért egy percig sem lehet úgy érezni, hogy a Nyolcadik utas: a halál silány másolatát néznénk. A helyszín a fényképezésnek és a jelenetekhez remekül illeszkedő zenének (Ennio Morricone szerzeménye) köszönhetően igen meghatározó, ahogy a dolog megjelenése is, ami a 80-as évek trendjét követve inkább gusztustalanul, sem mint félelmetesen néz ki. A Cronenberg-féle testiség itt is tettenérhető, gondoljunk csak a torz és egyben szürreális emberszerű alakokra. A technikai megvalósítás mellett a színészek is dicséretet érdemelnek, hiszen nem könnyű egy nyáladzó bábú felett állva hitelesen alakítani. Kurt Russell, a magabiztos vezérfigurát kitűnően játssza el, és hozzá hasonlóan mindenki rendelkezik olyan tulajdonsággal, illetve külsővel, ami alapján egyedivé válik a karaktere. Ez fontos, hiszen nincs annál idegesítőbb, amikor egy óra után sem tudod megkülönböztetni a két szőke szépfiút egymástól.

A befejezés, a kevésbé érdekes, ám annál látványosabb kötelező összecsapással együtt is meggyőző, így bátran lehet a remek jelzővel illetni A dolgot, ami a bemutatását követő mellőzöttségből mára kultuszfilmmé vált. 10/10, nem is kérdés.