Erről szól az amerikai film. Legalábbis számomra azt jelenti az előbbi fogalom, amit A nagy balhé is megtestesít. Adott egy történelmi kor, amit nagyszabású díszletekkel keltenek életre, pár szimpatikus főhős, pompás mellékszereplők, remekül megírt párbeszédek, illetve egy fordulatos és izgalmas történet. Ebből az egyvelegből a szórakoztatás olyan magas szintje jön létre, amelyet egykor kizárólag csak a tengeren túliak tudtak előállítani. És bizony erre az úgynevezett amerikai filmre a legjobb példa A nagy balhé.

1936. Chicago: bűnözők, piti csalók, hamiskártyások Mekkája. Itt él a kispályás Johnny Hooker (Robert Redford) is, aki társával együtt véletlenül az egyik főgengszter (Robert Shaw) emberét rövidíti meg 11 ezer dollárral. Nem telik el fél nap, a maffiózó verőlegényei már el is intézték munkájuk felét, és csak Hookerre vadásznak. Johhny persze bosszút esküdik a kíméletlen Lonnegan ellen, ezért felkeresi a becsapások mesterét, a hírhedt Henry Gondorffot (Paul Newman), hogy együtt hajtsák végre életük legnagyobb átverését.

1969 után másodszor és utoljára állt össze a nagyszerű Paul Newman-Robert Redford páros, természetesen megint George Roy Hill keze alatt. A Butch Cassidy és a Sundance kölyök volt a filmtörténet első kifejezetten buddy movie-ja, és trió a műfajra oly jellemző pörgős párbeszédeket és kitűnő karaktereket próbálta meglovagolni második közös filmjükben is. Ez teljes mértékben sikerült nekik, pláne, hogy mindezt még meg is fejelték egy szövevényes, fordulatokban gazdag forgatókönyvvel is. Átverni valakit nem nagy kunszt, gondolhatnánk, már több ezren véghez vitték saját nagyszabású ötletüket, azonban úgy bepalizni valakit, hogy az illető még 20 év múlva se jöjjön rá, hogy átejtették, az kérem szépen művészet. Hooker és Gondorff is pont ezt akarják véghez vinni, egy lépésről lépésre kidolgozott terv keretén belül, ahol mindenkinek megvan a maga helye és szerepe. Egy holmi 11 emberes - 3 kaszinós meló ehhez képest kutya füle, azt elérni, hogy a dúsgazdag fővezér tálcán kínálja fel saját pénzét, na az már valami.

És ennek a tervnek a végrehajtására szövetkezik egymással a két simlis jómadár, akik a légynek se tudnának ártani, de bárkit az összes vagyonából pillanatok alatt ki tudnak forgatni. Mindketten bűnözők, ám végtelenül jóravalók, akikkel a néző az első pillanattól kezdve szimpatizál. Redford az egyes számú főhős, akit elsősorban a bosszú éltet, Newman agyként a háttérben marad, csak a fergeteges pókerpartin kap főszerepet, ahol megmutatja, hogy mit is tud egy vérbeli hamiskártyás. Kettejük között inkább munkakapcsolat sem mint barátság van, de A nagy balhéban úgyis az átverés mikéntje játssza a főszerepet, amihez a színészek hibátlanul asszisztálnak. Ilyen szempontból Hill második filmje kevesebb az elsőnél, hiszen a Butch Cassidy mélyebb gondolatokat is tartalmaz barátságról, bizalomról, kitartásról, bajtársiasságról. Mindez hiányzik A nagy balhéból, de hangulatát, ritmusát és cselekményét tekintve elsőrangú szórakozást biztosít, ami feledteti a mondanivaló hiányosságait.

A 30-as évek világa a pompás díszletek és jelmezek mellett a zenében is megjelenik: Scott Joplin, a Ragtime királyának dallamai mindig a legjobbkor csendülnek fel. A hangulat magával ragadó, a színészek nagyszerűek, a film pedig a szórakoztatás csúcsát képviseli. Ahogy azt már említettem, mélyen szántó lelkizést ne várjunk A nagy balhétól, de ennek a filmnek nem is ez a célja. Sokkal inkább az, hogy az ember leüljön, kikapcsoljon két órára, csak ámuljon és élvezze, amit lát. Erre pedig tökéletesebb alkotás nem nagyon létezik. 10/10