Miért nem jelölték idén Clint Eastwoodot Oscarra? Tette fel egy emberként a kérdést mindenki, aki már látta az öreg legújabb alkotását, a Gran Torinót. Pedig valószínűleg ez volt Eastwood utolsó filmszerepe, melyben visszatér a gyökerekhez, feleleveníti legendás karaktereit, ezáltal összegzi életművét. Ennek érdekében három egymástól eltérő történtet zsúfol filmjébe: egyszer a Nincs bocsánat William Munny-jához hasonló özveggyé vált férfit látunk, akit senki sem ért meg igazán, és aki nem tud szabadulni sötét múltjától, másodszor a bűntől bűzlő város Piszkos Harry-féle öntörvényű igazságosztóját, harmadszor pedig a mogorva öregúr Hallmark tévéfilmekre emlékeztető barátságát a szomszéd fiúval, aki ráadásul távol-keleti. A három történetszálat a főszereplők és a külvárosi környezet tartja össze. A cím a főhős, Walt Kowalski nagy becsben tartott autójának típusára utal, amit a szomszéd hmong fiú unokatestvére kényszerítésére megkísérel ellopni. Ennek apropóján bontakozik ki a történet, melynek végén Eastwood leszámol minden ellenségével. Vagy nem.

A Gran Torino története tehát elég lenne három különböző filmre is, de Eastwood megpróbált mindent egy filmbe sűríteni. Ezt összességében zökkenőmentesen megoldotta, a jeleneteket pontosan fűzte fel egy szálra, a film mindvégig ritmusos marad. Azonban nem tudja igazi mélységükben ábrázolni karaktereit, aminek köszönhetően a film felszínessé, olykor egyenesen komolytalanná válik. Ez különösen az ezerszer látott "különös" barátságon érződik, amit rengeteg poénnal próbált érdekesebbé és élvezetesebbé tenni Eastwood, de az eredmény még így is mérföldekre van a Millió dolláros bébi Dunn edzőjének és Maggie-nek a kapcsolatától. 2004-es filmjében gyönyörűen kivesézte a témát, ezért is érthetetlen, miért kellett ilyen rövid időn belül ismét előrángatni egy nagyon hasonló szituációt. A szikár igazságosztó története már izgalmasabb, a külvárosi gettó is hihetően van ábrázolva. Azonban a várva várt, pattanásig feszülő képsorokat rendre elbagatellizálja a rémes katonazene, illetve a zsebből előkerülő pisztolyt formáló kéz. Ez utóbbi különösen emlékeztet az iskolák legidiótább tanárai által írt intőszövegekre: "Kisfiát megintem, mivel az óra közben ujjából pisztolyt formált és ráfogta a tanárra".

A legérdekesebb szál egyértelműen a magányos öregember kapcsolata a múltjával és a többi emberrel. Walt és az ifjú pap párbeszédei a film legszebb pillanatait adják. Itt érvényesül mindaz, amit Eastwodd valószínűleg a film egészében szeretett volna megvalósítani: a film a humor által önironikus és keserédes egyben. Itt tényleg kap a néző valami újat, amin később el lehet gondolkozni. A másik elfogadása, tágabban értelmezve az előítéletek leküzdése szintén érzékletesen lett bemutatva, amit annak ellenére, hogy ezt szintén láttuk vagy százszor, soha nem árt ismételten hangsúlyozni.

Visszatérve az első kérdésre, miért nem jelölték idén Clint Eastwoodot Oscarra? Részemről teljesen egyértelmű a válasz: egyszerűen nem érdemelte meg a Gran Torinóért. Hiszen egy középszerű filmet tett le az asztalra, ami szerethető és jobb a nagy átlagnál, ennél azonban nem több. A Titokzatos folyó óta a Gran Torino Eastwood második leggyengébb filmje (az első A dicsőség zászlaja), ezért is szeretném, ha az öreg még visszatérne legalább egy mellékszerep erejéig, hogy így búcsúzzon el a közönségtől. 6/10