Még januárban akartam egy hosszabb bejegyzést írni a Magánbeszélgetésről, de akkor a hosszúra nyúlt bevezetés miatt az egészet a 70-es évek filmjeiről való elmélkedéssel folytattam. Már akkor külön kitértem a Nagyítás a jelentőségére, de Antonioni művének hatása a Magánbeszélgetést illetően fokozottan érvényes, hiszen Coppola gyakorlatilag ugyanazt a történetet dolgozza fel, csak fotózás helyett most a lehallgatás áll a középpontban. A Magánbeszélgetés cselekményének kiindulópontját egy megrendelésre készített hangfelvétel adja, melyet egy bizonyos Harry Caul (Gene Hackman) készít el. Az ismeretlen megbízó és a gyanús fizetési körülmények következtében a lehallgatás mestereként számon tartott Harry ismét meghallgatja a felvételt, aminek egy részén fontos mondatok maradnak kivehetetlenné számára. A számtalan visszajátszást és finomítást követően kiderül, hogy valami gyilkosságról beszél a két lehallgatott delikvens (akik mellesleg egymás szeretői). Harry ekkor egy korábbi eset miatt érzett bűntudatától sújtva, megpróbál tenni valamit, hogy megakadályozza a tragédiát.

A Magánbeszélgetés a korabeli filmekhez hasonlóan az egyéni életút mellett a hatalom, az ember felett álló gépezet működését mutatja be. Harry Caul a magányos ember mintaképe, akinek nincsenek normális kapcsolatai, mindenkitől elzárkózik. Szeretőjéhez ugyan rendszeresen feljár, de ha valami személyes téma kerül szóba, azonnal otthagyja a nőt. Már-már egy paranoiáshoz hasonlóan védi titkait és személyes terét mások elől. Egyedüli hobbija a szaxofonozás, illetve a lehallgatás, ám utóbbiért is elsősorban a technikai háttere miatt rajong. A társadalomtól és másoktól elidegenedett negyvenes éveiben járó férfit ismerthetünk meg, aki az általa készített felvétel visszahallgatása után mutat emberihez hasonló tulajdonságokat. Ennek kiváltó oka viszont nem az, hogy megmentse a párt, hanem a kíváncsiság, hogy vajon mi fog velük történni. Hiszen Caul nem figyelmeztetné őket, helyette csak megfigyeli az eseményeket.

A paranoia érzet már a kezdéstől végigkíséri a filmet, amit Caul üldözési mániája még inkább felerősít. A különös megbízó, a felbukkanó ismeretlen szereplők még inkább azt sugallják, hogy nem lehet elrejtőzködni. Caul természetesen fontosnak és nélkülözhetetlennek tartja felfedezését, azonban mindez csak látszat, ő ugyanúgy egy kihagyható elem a képletben, ahogy a legtöbb ember. A történet lassan halad előre, Caul számtalanszor játssza vissza a felvételt, amit a nézőkkel együtt hallgat meg századszorra is. A feszültség egyre inkább fokozódik, amire még rátesz egy lapáttal az is, hogy a fontos információkról csak félmondatos utalásokat kapunk. A főhőssel együtt a néző is bizonytalan, hogy mi történik körülötte, kiben lehet megbízni. A feszültség a hotelszobában csúcsosodik ki, ahol a megbízó és a pár találkoznak egymással. Caul a szomszéd szobát bérli ki, és megpróbálja lehallgatni a beszélgetés. Vízió és valóság keveredik egymással, de nem válik egyértelművé, hogy mi is történt a hotelszobában valójában. A befejező képsor azonban a bizonytalanságot és a már többször emlegetett paranoiát sugározza magából.

Coppola elgondolkodtató és hatásos filmet készített 1974-ben, a Keresztapa folytatásával megegyező évben. Antonioni stílusa a hosszú, beszéd nélküli képekben felfedezhető, de Coppola sokkal bizonytalanabb légkört teremt filmje köré. Gene Hackman kitűnően alakítja a 44 éves Harry Cault, bár ez elvárható tőle, hiszen gyakorlatilag filmes karrierje elejétől kezdve csupa hasonló korú karaktereket formált meg. A mellékszereplők szintén emlékezetesek, különösen Harrison Ford a megbízó titkáraként. A Magánbeszélgetés lassúsága ellenére is élvezetes alkotás, amin a későbbiekben is el lehet töprengeni. 9/10