Ritka az olyan film, amit a közönség és a kritikusok ennyire különbözően ítélnének meg, mint a Bohém rapszódiát. 3 és fél hónappal a premier után még most is szinte telt házzal vetítik a filmet, amelyhez sokaknak életük moziélménye fűződik, ódákat zengenek róla, és újra meg újra át akarják élni a "varázslatot". Ehhez képest a hírportálokon és filmes szaklapokban inkább fanyalgó kritikákat lehetett olvasni a filmről.

Én utóbbiak táborát erősítem: számomra nemcsak rémesen középszerű és érdektelen volt a Bohém rapszódia, hanem kifejezetten bosszantott a végeredmény, de egyszerűen nem tudtam megfogalmazni, hogy mi is zavart igazán. Mígnem megnéztem ezt a videót és tiszta lett a kép.

Ahogy a videóban is elhangzik, a 2000-es években lettek igazán felkapottak a popzenészekről szóló életrajzi filmek, amelyek egytől egyik ugyanazt a sablont követik:

• a film nyitányában a főszereplő zenész épp élete egyik legfontosabb fellépésére készül, ám a koncertből nem látunk semmit, hiszen jön a...
• ...visszaemlékezés a gyerek/tinédzserkori traumára és/vagy a szülőkkel való konfliktusra,
• majd ugrunk az első átütő fellépésre, ahol azonnal belopja magát a közönség szívébe.
• Ezt követi az első album felvétele, a népszerűség növekedése, a csajok megjelenése,
• ami aztán a drogok világába és az összeomlás felé vezeti hősünket,
• aki végül a démonokkal megküzdve, régi-új emberként ismét színpadra áll,
• hogy aztán a film egy kimerevített képpel, és a kötelező "ez történt később" kiírással záruljon.

Doors, Nyughatatlan, Ray, Straight Outta Compton és most a Bohém rapszódia. Mind ugyanezt a mintát követi, minimális változtatásokkal. Míg előbbieket anno tudtam élvezni, úgy látszik, a legfrissebb életrajznál már besokalltam. 

Ennek két oka van: egyrészt a Bohém rapszódia esetében a Wikipedia-szerű felsorolás távol áll a valóságtól. A még élő tagok ferdítéseit, csúnyábban mondva hazugságait nézhetjük 2 órán át, ami nem csoda, tekintve, hogy ketten is a film producerei voltak. Másrészt – és ez a sokkal nagyobb baj – 

a Queen-film konkrétan nem szól semmiről.

Ha láttad a filmet, állj meg most egy pillantara az olvasásban, és gondold végig, mi volt az a történet, amit a készítők el akartak nekünk, nézőknek mesélni? 

Szerintem nem volt ilyen.

Ugyanis az ég világon semmi sem derül ki Freddie Mercury-ról, nincs jellemfejlődés, nincs mondanivaló, a tablószerű felsoroláson kívül nem történik semmi. A Nyughatatlanban volt egy átívelő szál: ahhoz, hogy élete szerelmével együtt legyen, Johnny Cash-nek először saját magát kell megszeretnie, a saját életét kell helyre raknia. Elég közhelyes mondanivaló, de legalább következetesen végigvitték a filmen. A Raynél a függőséggel való harcot kezelték kiemelt helyen (igaz, csak a film második felében), a Doorsnál a művészi önkifejezés kérdése állt a középpontban, míg a Straight Outta Compton a zene társadalomformáló erejét mutatta be (legalábbis az első 1 órában).

A Bohém rapszódia több dologba is belekezd, de egyiket sem fejti ki:

• a film elején kiderül, Freddie más életet akar élni, mint szülei, de azért vágyakozik konzervatív apja elismerésére. Ez a belső vívódás teljesen eltűnik, csak a zárásban jön vissza kb. fél perc erejéig.
• A zeneszerzés mikéntje is lehetne a film témája, ám csak karikatúraszerűen ismerjük meg azt: Freddie születésétől kezdve egy istenadta tehetség, aki kihívások nélkül megírja a Queen legnagyobb slágereit. Néha ugyan veszekednie kell a kiadóval/producerrel és a zenésztársakkal, de az elképzeléseiben megingathatatlan. (A zeneszerzés nehézségeire is fel lehetett volna húzni az egész filmet, mint mondjuk a Frank tette.)
• Talán Mercury befolyásolhatósága kapja a nagyobb figyelmet a filmben, ám ez a szál is teljesen súlytalan marad, mivel nincs megfelelő tudásunk Freddie jelleméről, hogy megértsük, miért tudta párja elszigetelni barátaitól, családjától.

Freddie Mercury egy borzalmasan rosszul megírt karakter a történetben, amit lehetetlen jól eljátszani.

Nyilvánvalóan Rami Maleknek sem sikerült, de ez egyáltalán nem az ő hibája. Ő megtett mindent, amit tudott: az összes videófelvételt megnézte Mercury-ról, hogy minél hitelesebben adja vissza gesztusait, mozgását. De ez nem színészkedés, ez csak imitáció. Ilyen alapon a legjobb Las Vegas-i Elviseket is jelölhetnék Oscar-díjra. Ráadásul a túlméretezet protkó és a sok nyelvcsapkodás miatt nem egyszer már-már paródiába fordul át az utánzás.

Playback a legendás Live Aid koncert CGI közönsége előtt

Így kapott hát a világ egyik legizgalmasabb embere egy rém érdektelen életrajzot, amit kizárólag a kiváló zene tesz nézhetővé. A teljes életút bemutatása helyett szerencsésebb lett volna a karrier kisebb szeletére fókuszálni, és valamilyen szempontot kiválasztani, ami köré fel lehetett volna építeni egy 2 órás filmet. És akkor a ferdítések is könnyebben emészthetők lennének. Mint például a Mozartról szóló Amadeusnál, ami köszönőviszonyban sincs a valósággal, mégis kevesen róják fel ezt hibának, hiszen a narratíva miatt szükség volt a változtatásokra. Milos Forman és Martin Scorsese életrajzi filmjei mind szólnak valamiről: az Amadeus az irigységről és a különcök kirekesztéséről, a Larry Flynt a szólásszabadságról, az Aviátor a megszállottságról és perfekcionizmusról, a Wall Street farkasa pedig a kapzsiságról.

Egy életrajzi film a formabontó szerkezetével is lehet különleges: az I'm Not There-ben 6 különböző színész alakítja a kaméleon Bob Dylant, míg a Steve Jobs-ban 3 fontos előadás körül bontakozik ki a cselekmény. Persze ettől még egyik film sem lesz jó (a Steve Jobs-ot különösen utáltam), de legalább sablonmentesen próbálták feldolgozni egy érdekes ember történetét. Nem véletlenül sajnálja mindenki, hogy végül Sacha Baron Cohen nélkül készült el a Bohém rapszódia.