Az volt a jó a 60-as évek könnyűzenéjében, hogy még nem alakultak ki éles stílushatárok, így egy együttes zenéje igen szerteágazó is lehetett. Mindezt még tetézte a kísérletezőkedv, aminek köszönhetően 7-8 perc hosszú, instrumentális részekkel feltöltött számok is állhattak a slágerlisták élén. Erre kitűnő példa a King Crimson 21st Century Schizoid Man című dala is, ami igazi zenei kavalkád fülbemászó alapriffel, szaxofonszólóval és a kor eseményeire reflektáló szöveggel. A szám rocktörténeti jelentőségét pedig az adja, hogy a 30. másodpercnél felcsendülő gitártémára épül a Black Sabbath és ezáltal gyakorlatilag az egész heavy metal stílus. Mostanság igen rá vagyok kattanva a King Crimson zenéjére és debütáló albumuk e dalát szinte minden nap meg is hallgatom, annyira megunhatatlan.

Már nagyon ráfért az oldalra, csak soha nem volt hozzá kedvem, hogy elkészítsem. Végül ez lett a dolgoból. Azt ne kérdezzétek, hogy az oldaldobozok baloldala miért ilyen, nem vagyok egy számítógépzseni, így ezt a hibát nem tudtam kijavítani. (Ha valaki tudja a megoldást, nosza, szóljon.) Viszont a fejléc koncepciója megvan: a Jó, a rossz és a csúf kinézet véglegesnek tűnik, és remélhetőleg havonta fognak változni a szereplők is. Ha valamelyik böngészőben nagyon trágyán néz ki és/vagy nem működik valami, akkor azt kérlek jelezzétek!

Az utóbbi pár hónapban rohadtul meguntam a friss filmeket. Leülök a tévé elé, hogy megnézzek valamit és simán dobom félre az 1-2 éves amerikai mozikat. Most valahogy úgy érzem iszonyat időpocsékolás egy olyan filmet megtekintenem, amit láttam vagy húszszor kicsit más formában. És mindez már az akciófilmekre és a vígjátékokra is igaz, amikből mindig a legújabbat keresem, és ha olyan hangulatom van akár többet is meg tudok nézni egymás után. De komolyan, egyik barátommal nézzük, hogy melyik mozi legyen az esti program, és már a borítók alapján dobjuk félre az új megjelenéseket, hogy ehhez most egyáltalán nincs kedvünk. Lehet, hogy az utóbbi időben túl sok szemetet vagy nagyon közepes alkotást láttam, de jelenleg kicsit sem vágyom a legújabb robbanásos-darabolós  hülyeségre vagy komédiára, de még pl. Clint Eastwood legfrissebb művére sem. Ezzel nem a mostani filmeket akarom szidni, de az azért sokat sejtet, hogy az utóbbi egy év friss mozibemutatói közül a Nem vénnek való vidéken kívül egyetlen filmért sem tudtam tiszta szívből lelkesedni.

Pedig volt pár nagyon jó mozi (pl Slumdog vagy legutóbb a Wrestler), de valami mégis hiányzott belőlük. Vulgárisan fogalmazva az "aztakurva" érzés, amikor az ember két nap után is a látottakon agyal. Igazából nem is régi klasszikusokra vágyom (mint most mondjuk A nagy balhé), lehetne pár éves is a film, csak vérfrissítő legyen az isten szerelmére. És valahogy manapság nagyon nem találom azt, ami lázba tudna hozni. Szóval kedves olvasók lehet ajánlani, de tényleg csak olyan filmeket, amiktől eldobom az agyamat, és minimum fejjel megyek a falnak, annyira hatásosak.

Erről szól az amerikai film. Legalábbis számomra azt jelenti az előbbi fogalom, amit A nagy balhé is megtestesít. Adott egy történelmi kor, amit nagyszabású díszletekkel keltenek életre, pár szimpatikus főhős, pompás mellékszereplők, remekül megírt párbeszédek, illetve egy fordulatos és izgalmas történet. Ebből az egyvelegből a szórakoztatás olyan magas szintje jön létre, amelyet egykor kizárólag csak a tengeren túliak tudtak előállítani. És bizony erre az úgynevezett amerikai filmre a legjobb példa A nagy balhé.

1936. Chicago: bűnözők, piti csalók, hamiskártyások Mekkája. Itt él a kispályás Johnny Hooker (Robert Redford) is, aki társával együtt véletlenül az egyik főgengszter (Robert Shaw) emberét rövidíti meg 11 ezer dollárral. Nem telik el fél nap, a maffiózó verőlegényei már el is intézték munkájuk felét, és csak Hookerre vadásznak. Johhny persze bosszút esküdik a kíméletlen Lonnegan ellen, ezért felkeresi a becsapások mesterét, a hírhedt Henry Gondorffot (Paul Newman), hogy együtt hajtsák végre életük legnagyobb átverését.

1969 után másodszor és utoljára állt össze a nagyszerű Paul Newman-Robert Redford páros, természetesen megint George Roy Hill keze alatt. A Butch Cassidy és a Sundance kölyök volt a filmtörténet első kifejezetten buddy movie-ja, és trió a műfajra oly jellemző pörgős párbeszédeket és kitűnő karaktereket próbálta meglovagolni második közös filmjükben is. Ez teljes mértékben sikerült nekik, pláne, hogy mindezt még meg is fejelték egy szövevényes, fordulatokban gazdag forgatókönyvvel is. Átverni valakit nem nagy kunszt, gondolhatnánk, már több ezren véghez vitték saját nagyszabású ötletüket, azonban úgy bepalizni valakit, hogy az illető még 20 év múlva se jöjjön rá, hogy átejtették, az kérem szépen művészet. Hooker és Gondorff is pont ezt akarják véghez vinni, egy lépésről lépésre kidolgozott terv keretén belül, ahol mindenkinek megvan a maga helye és szerepe. Egy holmi 11 emberes - 3 kaszinós meló ehhez képest kutya füle, azt elérni, hogy a dúsgazdag fővezér tálcán kínálja fel saját pénzét, na az már valami.

És ennek a tervnek a végrehajtására szövetkezik egymással a két simlis jómadár, akik a légynek se tudnának ártani, de bárkit az összes vagyonából pillanatok alatt ki tudnak forgatni. Mindketten bűnözők, ám végtelenül jóravalók, akikkel a néző az első pillanattól kezdve szimpatizál. Redford az egyes számú főhős, akit elsősorban a bosszú éltet, Newman agyként a háttérben marad, csak a fergeteges pókerpartin kap főszerepet, ahol megmutatja, hogy mit is tud egy vérbeli hamiskártyás. Kettejük között inkább munkakapcsolat sem mint barátság van, de A nagy balhéban úgyis az átverés mikéntje játssza a főszerepet, amihez a színészek hibátlanul asszisztálnak. Ilyen szempontból Hill második filmje kevesebb az elsőnél, hiszen a Butch Cassidy mélyebb gondolatokat is tartalmaz barátságról, bizalomról, kitartásról, bajtársiasságról. Mindez hiányzik A nagy balhéból, de hangulatát, ritmusát és cselekményét tekintve elsőrangú szórakozást biztosít, ami feledteti a mondanivaló hiányosságait.

A 30-as évek világa a pompás díszletek és jelmezek mellett a zenében is megjelenik: Scott Joplin, a Ragtime királyának dallamai mindig a legjobbkor csendülnek fel. A hangulat magával ragadó, a színészek nagyszerűek, a film pedig a szórakoztatás csúcsát képviseli. Ahogy azt már említettem, mélyen szántó lelkizést ne várjunk A nagy balhétól, de ennek a filmnek nem is ez a célja. Sokkal inkább az, hogy az ember leüljön, kikapcsoljon két órára, csak ámuljon és élvezze, amit lát. Erre pedig tökéletesebb alkotás nem nagyon létezik. 10/10

Ha a Rocknrolla mint film nem is váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a zenéje mindenképpen kiváló minősítést érdemel. Az alábbi szám is hallható a soundtracken, de mivel egy 1965-ös felvételről van szó sokanál joggal jelenhet meg a "valahol már hallottam" nagyszerű érzése. Ezzel én is így vagyok, illetve a The Black Keys jóvoltából már ismertem egy feldolgozást, azonban csak a film után sikerült ténylegesen agyonhallgatnom a Sonics Have Love Will Travel című nótáját. Ne lepődjetek meg, ha a dal végighallgatása után benne lenne a boogie a lábatokban.