Még októberben indult útjára a rocktörténelem bemutatásával foglalkozó műsor a magyar MTV-n. A bejegyzés aktualitását az adja, hogy én csak nem rég, a sokadik ismétlés láttán kaptam rá a dologra. A 24 perces adás szerkezete pofon egyszerű: adott 12 tehetséges tizenéves, akik minden egyes alkalommal Uj Péter "osztályfőnök" és a meghívott együttes segítségével megismerkednek egy-egy rockzenei stílussal és annak történetével. Minden adás az osztályterem kulcsának elkérését követően a többek között index főszerkesztő Uj Péter bevezetőjével kezdődik, megtudjuk, hogy teszem azt a heavy metal mikor alakult ki, kik voltak a fő alakjai régen és most, illetve az elmúlt 40-50 év alatt milyen lényeges változások mentek végbe a műfajon belül. Ezek után a stílus egy magyarországi képviselője jelenik meg, aminek tagjai még részletesebben belemennek a témába, az alapvető dallamokat eljátsszák, majd végül a fiatalok is zenélnek egy kicsit.

A műsor kifejezetten gyorstalpaló, azonban ez egyáltalán nem baj, hiszen legalább egy alapvető képet felfest a rocktörténetről, illetve számos nagyszerű dallal is megismerkedhetünk az ajánlásoknak és a videóbejátszásoknak köszönhetően. A részek színvonala és tetszési indexe természetesen függ a stílustól meg a meghívott vendégtől is. Utóbbi szerepe igen jelentős, hiszen általában a vendég együttes frontemberének a rátermettségén áll vagy bukik egy-egy epizód sikere. Mert a Rockandrollból ötösben a szakértelemnél és a hozzáértésnél még fontosabb az előadásmód, ami alapján a néző vagy a diákokkal együtt élvezi a beszédet, vagy pedig halálra unja magát. Sajnos utóbbit elég gyakran lehet tapasztalni az osztályfőnök beszéde alatt, ami sokszor már a műsor elején kapcsolóragadáshoz vezethet. Amellett, hogy Uj Péter piszok mód ért a rockzenéhez és ismer tengernyi együttest, lassú és kicsapongó stílusa miatt sokszor egyáltalán nem élvezetes a beszéde. Nagyon sok bandát sorol fel és mindenről eszébe jut valami, szóval laikusok sok esetben egyáltalán nem tudják követni. Ez különösen akkor irritáló, mikor a meghívott vendéget nem hagyja szóhoz jutni.

A sztáregyüttes frontemberén is sok múlik, hiszen gyakorlatilag ő adja el a műsort. Az eddigi 12 meghívott közül volt, aki nagyon is helyt állt, és egy rohadt jó 24 percet nyomott le (a Mystery Gang frontembere), de sajnos volt olyan is, akinek nem ment ilyen könnyen a feladat (az ex-megasztáros Boogie). Összességében azonban elmondható, hogy egy általában élvezetes műsorról van szó, ami rocktörténeti ajánlónak nagyszerű. 7/10-re tudom értékelni a Rockandrollból ötöst, amit még többedszerre is végig tudok nézni, ha épp elkapom az MTV-n. (Amúgy az összes epizód megtekinthető itt.)

Nem lehet úgy belekezdeni 2009 egyik legjobban várt filmjének a kritikájába, hogy előtte ne említsek meg néhány gondolatot a képregényről. A Watchmen volt az első graphic-novel, amit elolvastam, és kifejezetten tetszett, annak ellenére, hogy mint laikus képregényismerő vettem a kezembe a tizenkét kötetet. Azt hiszem már mindent leírtak Alan Moore és Dave Gibbons alkotásáról, mégis pár személyes véleményt megjegyeznék a füzetekkel kapcsolatban. Az alternatív 85-ös jelenben felállított alapszituáció - miszerint az atomháború bármelyik pillanatban bekövetkezhet, és a maszkos igazságosztók a valóságban is léteznek - már az első pillanatban beszippantott. A flashback-akkel tarkított, kulturális utalásokkal teli, a hétköznapokat részletekig bemutató szerkezet zseniálisra sikerült, ahogy a képregényuniverzumból ismerős karakterek kifordított változatai is. Számomra a Watchmen ereje a szereplőkben, a jó és rossz Batmanekben (Éji Bagoly, Rorschach), illetve Supermanekben (Dr. Manhattan, Ozymandias) és a cinikus, az emberi természet eltúlzott képeként megjelenő Komédiásban rejlik. A cselekmény csak másodlagos, és mellesleg igen döcögős is. Nem csoda, hogy a sztori eredetileg hat kötetre lett volna csak elég, ám a főszereplők háttértörténetével, az eseményekre rímelő kalózos képregénnyel azonban meg lehetett duplázni a hosszúságot. És mennyire megérte, hiszen a képregény legnagyszerűbb oldalai is pont ezekhez a pótmegoldásokhoz kötődnek.

A Watchment összetett struktúrájának és központi karakterépítkezésének köszönhetően megfilmesíthetetlennek tartották (úgy vélem a technikai akadály csak másodlagos volt). Azonban Zack Snyder, aki a 300-zal már bizonyított, vállalta a megmérettetést és adaptálta a képregényt. A két lehetőség közül, miszerint szó szerint követi a kötetet vagy teljesen áthelyezi a hangsúlyt, ő inkább az első megoldást választotta. A befejezést leszámítva lényeges változtatást nem eszközölt, sok helyen a storyboard-ként is szolgáló képregényt részletekbe menőkig visszaadta. A végeredmény ennek következtében élőszereplős animációja lett a könyvnek, ami (ahogy azt Snyder is hangsúlyozta) Moore alkotásának egyfajta ajánlója, kedvcsinálója. Persze, az akciók fel lettek turbózva, a látvány pedig a néhol igen szembetűnő CGI-jal együtt is élvezetes volt, mégis a képregény visszaadhatatlan lelke hiányzott a vászonról.

Pedig a kezdés a lehető legjobbra sikeredett: a Komédiás meggyilkolása, és a mindenki által az egekbe magasztalt zenés főcím, melyben Bob Dylan klasszikusára elevenedik meg 1940-től 85-ig az alternatív jelen, a film legszebb pillanatai közé tartoznak. Aztán az akció nélküli cselekmény egyre inkább szaggatottá, ritmustalanná vált. Ez elsősorban nem Snyder hibája, hiszen a képregényben se történik sok minden az igen hosszúra nyúlt felvezetésben, ám míg ott az olvasó a háttértörténetek miatt ebből semmit sem vesz észre, a néző bizony látja, hogy itt valami nem stimmel. A rengetek flashback nyilván élvezhetetlen lett volna a vásznon, azonban a karakterábrázolással talán jobban ki lehetett volna tölteni az üres teret. A szereplők közül Rorschach és Komédiás bemutatása kifejezetten hiteles lett, ahogy Dr. Manhattan Marsra utazásos visszaemlékezését is nagyon eltalálták. Azonban a két, elsőre kevésbé érdekesnek tűnő hős, Ozymandias és Éji Bagoly jelenetei általában felszínesek maradtak. Selyem kísértet pedig kifejezetten borzalmasan mutatott a vásznon, annak ellenére, hogy a gyönyörű Malin Akerman testesítette meg. Éji bagollyal való közös jeleneteiknek a film legrosszabb pillanatait köszönhetjük (vegyük csak a szex-szcénát).

Ehhez persze a zene is nagyban hozzájárult, de az egész filmről elmondható, hogy a klasszikus popslágerek általában a leghülyébb időpontokban csendültek fel (Hallelujah, 99 Luftballons, Walkűrök lovaglása, Sound of Silence). Ez alól a már említett Bob Dylan szám mellett a szintén Dylan által szerzett All Along The Watchtower kivétel, de mindkét dal fontos szerepet töltött be a képregényben is. Mindezek ellenére szórakoztató volt a bő két és fél óra, valószínűsíthetően a képregényt nem ismerők számára is. Az biztos, hogy a kisgyerekek nem sokat érthettek a filmből, de ez már a szülők gondja. Csalódásnak semmiképp nem nevezném a Watchment, azonban átütő erejű adaptációnak sem. Elképzelésem sincs, hogy mi lett volna a legjobb megoldás, és valószínűleg olyan változat sem születhetett, melynek mindenki egyaránt örült volna. Snyder filmje ilyen szempontból bőven elfogadható, hiszen a rajongók és a laikusok is jól szórakozhatnak rajta, ennek ellenére ez nem több egy 160 perces ajánlónál. Sajnos. 6/10

A mai ember képzetében az öt legfontosabb dolog közé tartozik a barátság. Nem csoda, hogy ha valakit megkérdeznénk biztosan a pénz, vagy holmi anyagi jólét elé helyezné, azon a bizonyos képzeletbeli listán. Viszont ha az ember már a kezei között érzi a jegyét egy jobb, gondtalanabb életbe, akkor pillanatok alatt összeomlanak  a fennen hangoztatott elméletek. Hitchcock több filmje is előveszi a témát (gondoljunk csak a Pshycho kiindulópontjára), nem beszélve a Coen fivérekről, akiknél szintén központi motívum a pénz és annak hatása az emberekre. Danny Boyle Sekély sírhant címen készítette el saját változatát a témában.

A film elsőre egyáltalán nem annak látszik, mint ami 80 perccel később lesz: három glasgow-i fiatalt ismerünk meg, akik a hatalmas lakásukba keresnek egy negyedik albérlőt. Ennek érdekében meghallgatásokat tartanak, amiken rendre szétszívatják az aktuális jelöltet. Kárörvendő, de kifejezetten humoros jelenetek váltják egymást, ami láttán az ember joggal hiheti azt, hogy ez egy szokásos fiatalok életéről szóló film lesz. Ám miután a tökéletes jelölt, Hugo mellett döntenek, teljesen megváltoznak hétköznapjaik. Egyik nap berúgják a több napja eltűnt Hugo szobájának ajtaját, ahol az albérlő meztelen holtteste mellett egy táska pénzt is találnak. Hosszas tanakodás után a milliók megtartása és Hugo nem hivatalos temetése mellett döntenek. Minden szépen és jól indul, de persze semmi sem tarthat örökké.

Először is azzal kezdeném, hogy a történetvezetés príma. A kezdeti vígjáték, a krimi és a film végén kicsúcsosodó lélektani-thriller kitűnően követi egymást, egyáltalán nem zavaró a váltás, sőt így még érdekfeszítőbbé válik a történet. Ez a változás a zenében is megfigyelhető: a kezdés alatt Trainspottingba illő gépzene szól, majd a slágereket elhagyva sokkal sötétebb tónusú dallamok kelnek életre. Az állandóan visszatérő főtémát leginkább a Véresen egyszerű fülbemászó és elborzasztó zenéjéhez tudnám hasonlítani. Boyle már legelső filmjével is bizonyította, hogy mennyire ért a félelemkeltéshez, hiszen az idő előrehaladtával a főszereplőkhöz hasonlóan a nézőket is egyre inkább magába szívja a bizonytalanság és a nyugtalanság. Ezt fokozza a fény-árnyék játék, illetve a kitűnő helyszínválasztás is. A koromsötét erdő, ahol a sekélynek bizonyuló sírt ássák, az autó fényszórójával megvilágítva válik hátborzongatóvá, a lakás padlása pedig a lentről beáradó fény következtében lesz félelemkeltő.

Az egymás iránti bizonytalanság kitűnő metaforája a plafonba vágott lyukak és az így fentről mindent látó egyfajta nagytestvér megjelenése a trió egyik tagja, David személyében. A karakterek a bekattant Davidtől kezdve a taktikus Julieten át a nagyszájú és dörzsölt Alexig nagyszerűek. A színészek pedig pompásan alakítják a pénz hatására egymás ellen forduló három barátot. Ewan McGregor karrierje innen indult, és már itt is bizonyította vitathatatlan tehetségét.

Egyetlen hibaként a néhol kicsit következetlen forgatókönyvet említeném, ezen belül is az idő múlása volt párszor nem teljesen egyértelmű. A helyszínválasztást már dicsértem, de a fantasztikus lakást azért most megint kiemelném, hiszen tökéletes színpadául szolgált a véres eseményeknek. A végső osztályzat egy erős 9-es.

Most először sikerült élőben megtekintenem az Oscar-átadást, és hát nem hiszem, hogy rendszert csinálok ebből. Persze, egyszer mindenképp ki kellett próbálni, azonban az idei adás nem szolgált elég meglepetéssel ahhoz, hogy összességében élvezni tudjam a gálát. Mert Sean Penn győzelmén kívül semmi meglepetés nem történt, talán a Slumdog Millionaire ilyen szintű tarolására számítottak kevesebben. Én örülök Danny Boyle és csapata sikerének, hiszen amit láttam a múlt évi felhozatalból, a Slumdog tetszett a legjobban. Rourke-ot kicsit sajnálom, Penelope Cruz díjazása elég vicces volt, de a többi eredménnyel nagyjából egyet tudok érteni. Viszont kíváncsi vagyok, hogy ha a Vérző olaj bemutatását eltolták volna pár hónappal, mekkora esélye lett volna a mostani győzelemre. Szerintem nagyon sok.

A gála amúgy nem indult rosszul, Hugh Jackmanhez illett a házigazda szerepe, azonban a pörgős első óra után iszonyat leült a díjátadás. Jackman vagy két órára eltűnt, és ha árrammal kínoznának se tudnám feleleveníteni, hogy milyen töltelékprogramok kerültek be az egyes átadások közé. A színészek díjazása viszont tetszett (öt korábbi nyertes ismertette a jelölteket), ahogy a montázsok is üdítőek voltak. Ennél többet nem is tudok mondani.

Nemsokára kezdődik az Oscar átadás, és én csodával határos módon épp nem síelek, szóval még az utolsó pillanatban leadom a többség által biztosnak tartott tippjeimet, csak a miheztartás végett. Szóval a fő kategóriákra ezt mondom:

Legjobb film: Slumdog Millionaire (a jelöltek közül hármat láttam, ez tetszett a legjobban)
Legjobb rendező: Danny Boyle (hajrá Slumdog megint)
Legjobb férfi főszereplő: Mickey Rourke (pont ma néztem meg a Wrestlert, és tényleg nagyszerű volt benne)
Legjobb női főszereplő: Kate Winslet (na innen senkit sem láttam, de Kate hatodjára csak kap egy Oscart)
Legjobb férfi mellékszereplő: Heath Ledger (nincs az az isten, hogy ne ő kapja)
Legjobb női mellékszereplő: Viola Davis (nem ismerem a hölgyet, de az egyik Doubt-os színész tuti díjra váltja a jelölését)
Legjobb eredeti forgatókönyv: In Bruge (már csak a telefonbeszélgetésért is megérdemelné)
Legjobb adaptált forgatókönyv: Slumdog Millionaire (csakhogy a győzelem teljes legyen)
Legjobb fényképezés: Benjamin Button (az elejétől a végéig gyönyörű)