Végre én is megtekintettem Guy Ritchie legújabb filmjét, amitől mindenki a Ravasz az agy, de minimum a Blöff színvonalát remélte. A csalódás persze elkerülhetetlen volt, így nem csoda, hogy a RocknRolla az imént említett két kultmozi közelébe sem ér. Azonban, ha remekművet nem is, egy egyszer nézhető, laza (néhol túl laza), viszonylag pörgős filmet kapunk, amiben egyaránt találunk nagyszerű és borzalmas karaktereket, nagyon elkapott és rémesen gyenge jeleneteket is. A történetet felesleges lenne ismertetni, hiszen egyrészt túl szövevényes, másrészt pedig igazából végtelenül semmitmondó. Ez utóbbi a legnagyobb hibája a filmnek, amire még a sok érdektelen és a végkifejlet szempontjából lényegtelen szereplő is rátesz egy lapáttal. Mindemellett a kezdés is döcögős, a narrátor szerepeltetése eléggé erőltetett, és ez a jelző sajnos a jelenetek többségére is ráillik. Kicsit furán hangzik, de túl stílusos a film, tehát sokszor szándékosan cool-nak gondolt szöveget hallhatunk, ami már túl sok ahhoz, hogy később csak úgy idézgessük. Gondolok itt a RocknRolla kifejezés 25-szöri elismétlésére vagy a régi iskola hangoztatására.

A képi megvalósítás terén már nincsenek ekkora problémák, bár a kreativitást itt is joggal számon lehet kérni. Mindezek ellenére nem mondanám rossz filmnek a Rocknrollát, hiszen teljesíti azt, amit előzetesen felvállalt: szórakoztat. Persze, nem a legjobban, mégis néhol igen szellemes képsorokat csíphetünk el, esetenként pedig hangosan is felnevethetünk (mint pl. az üldözés alatt). Az összképen nagyban javít a kitűnő soundtrack, amin tényleg nem szerepel egyetlen rossz dal sem. Mondjuk a garage rock igen nagy teret kap rajta, de én speciel ennek kifejezetten örültem. Ritchie új műve ilyen szempontból méltó nagy elődjeihez. Összességében nem bántam meg, hogy megnéztem a RocknRollát, a színészek jók voltak, a karakterek már kevésbé, de így is akadt néhány jó poén, amiért megérte végigülni a 100 percet. Részemről ez egy gyenge 6-os, nem úgy a zene, ami minimum egy 9-es (nem csoda, hogy most is ez szól).

Nem is olyan rég csalódtam egy nagyot Woody Allenben, és ugye ezt nem hagyhattam csak úgy annyiban, ezért a múlt héten megnéztem, immár harmadszorra Manhattan című filmjét. Mondanom sem kell, hogy a rendező a 70-es években sorra készítette a jobbnál jobb filmeket, de a Manhattan még ezek közül is kiemelkedik. Eddigi műveitől eltérően a szokásos neurotikus figura és a kapcsolatok bonyolultsága helyett New York városa lesz a főszereplő. Ez már a kezdő képsorok alatt is érezhető, mikor az Allen által alakított író próbálja megfogalmazni, mit is jelent számára New York állandóan lüktető szíve. Kedvenc városáról beszél, amit csak fekete-fehérben tud elképzelni, miközben George Gershwin zenéje szól. Ezek után nem csoda, hogy az egész film fekete-fehér és a háttérben kizárólag Gershwin muzsikája hallatszik.

A leghíresebb kép a filmből

A középkorú Isaac Davis élete igen nehéz szakaszába érkezett: túl van két váláson, munkáját otthagyja, 17 éves szeretőjével való kapcsolatának véget akar vetni. Ráadásul még meg is ismerkedik legjobb barátjának a szeretőjével (természetesen Diane Keaton alakításában), aki az első pillanattól kezdve halálra idegesíti. Aztán ahogy egyre jobban megtalálja vele a hangot, teljesen belehabarodik, és azt hiszi végre rátalált arra a boldogságra, amit fiatal kora óta keresett. De persze semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik.

Woody Allen összes alkotása közül talán a Manhattant lehet tekinteni a legőszintébbnek. Miközben néztem a filmet teljesen egyértelművé vált számomra, hogy Allen mennyire illik a 70-es évek világához, és hogy mennyire egy szeretetre szomjazó ember, aki tényleg csak a boldogságát keresi. Tudom, sokan nem szeretik neurotikus stílusát, és a Manhattanben sem hazudtolja meg önmagát, azonban itt az Annie Hallhoz képest jóval visszafogottabb, mindenre kontrázó humora nem kap akkora hangsúlyt. Persze így is elcsattan néhány mára szállóigévé vált mondat, de mondom, összességében nem ez dominál. A hangulat keserédes és magával ragadó is egyben. Van egyfajta bája a filmnek, ami könnyen rabul ejthet.

A szövege mellett számos emlékezetes jelenettel is találkozunk: gondoljunk csak a vihar elől a múzeumba menekülő Allenre és Keatonra, ahogy a Hold felszínén járnak, és a csillagok előtt csurom vizesen már majdnem csókolóznak is. A színészek közül én a rendező-főszereplőt emelném ki, aki véleményem szerint még a nálam nagy kedvencnek számító Annie Hallban látottnál is hitelesebben játszott. A többiek most őt szolgálták ki, ahogy Diane Keaton is, akinél magabiztosabb értelmiségi nő a világon nem létezik.

Lehet, hogy épp olyan hangulatom volt, de a Manhattan harmadszorra volt rám a legnagyobb hatással. Mert most éreztem igazán, hogy ez is egy olyan film, ami ha véget ér csak mosolyogni tudsz, megszólalni nem igazán. Ilyenkor a "Na, milyen volt?" kérdésre egy jónál többet nem is lehet kinyögni. 10/10, Woody Allen legszebb filmje.

Másodszor tekintettem meg a Napfényt, annak ellenére, hogy egyszer már megemlékeztem a filmről, gondoltam mégis írok róla egy rövidet, azonban a hülye fejemnek köszönhetően nem mentettem a bejegyzést, és most már lusta vagyok újraírni. Két mondatban azért összefoglalnám a legújabb benyomásaimat. A közepes alapötletre épülő forgatókönyv pocsék, az események hihetetlenek és nem is következnek a sztoriból, azonban a tálalás, a hangulat és a technikailag és színészileg egyaránt nagyszerűen kivitelezett jelenetek elviszik a hátukon a filmet. Én teljesen megértem azokat, akik leginkább a borzalmas vagy még rosszabb jelzővel illetik a Napfényt, azonban Danny Boyle olyan ügyesen tartja fenn az érdeklődést, és olyan remek pillanatokban tud emlékezetes képsorokkal szolgálni, hogy a blődi történet felett pillanatok alatt el lehet siklani. A tavaly véleméynemhez hasonlóan most is 8/10-re értékelem a Napfényt, amin, ha az állandóan kötözködő énünket félretesszük, kifejezetten jól szórakozhatunk.

Az utóbbi hónapok eseménydúsan teltek a John Carpenter rajongók számára, hiszen egyrészt ismét felröppent a hír egy esetleges remake-ről, amiről aztán kiderült, hogy nem feldolgozás, hanem prequel lesz (azaz néhány fantáziadús ember a 82-es "eredeti" előzményeit mutatná be a nagyközönségek), másrészt pedig február elején végre valahára magyar nyelvű DVD-n is megjelent A dolog, amit eddig szinte lehetetlen volt beszerezni (pláne magyar szinkronnal). Az imént felsorolt események apropójából néztem meg ismét Carpenter alktását, és meglepő módon másodszorra még nagyobb élményt nyújtott a film. Ezt mindjárt részletezem is, de előbb nézzük röviden a történetet.

Egy Antarktiszon lévő amerikai kutatóállomás unalmas mindennapjait szakítja meg két norvég megjelenése, akik helikopteren üldöznek egy menekülő kutyát. A félreértéseknek és ügyetlenkedésnek köszönhetően mindkét skandináv kutató életét veszti, az átlagosnak tűnő kutya viszont életben marad. Az amerikaiak rövid tanakodás után úgy döntenek, megnézik a viszonylag közel fekvő norvégok táborát, hogy megtudják, mi lehetett a tragikus események kiváltó oka. A helikopterpilóta MacReady és egyik társa a teljesen kihalt telepen egy téglalap alakú jégtömbön kívül egy megmagyarázhatatlannak tűnő holttestet találnak. A táborba visszaérve, a kutyákkal történt szerencsétlen eset után rájönnek, hogy egy idegen bolygóról származó lénnyel van dolguk, ami rövid időn belül bárkiről képes tökéletes másolatot készíteni, és a képessége segítségével lépésről lépésre mindenkit elpusztítani. A dolog a csapat tagjai között bujdosik, és arra vár, hogy az óvatlan pillanatokban egyesével mindenkit elkapjon.

Ironikus, hogy nemrég nagy felhördülést váltott ki a hír, miszerint valaki remake-elni szeretné Carpenter remekművét, ami maga is egy 1951-es film feldolgozása. Az eredeti mozi szintén az Antarktiszon játszódott, azonban az ötletet adó könyvtől eltérően az idegen lény hasonulási képessége kevesebb hangsúlyt kapott. Természetesen így is az emberek közötti bizalmatlanság, illetve a láthatatlan ellenség volt a meghatározó, ami a kor érzelmeire kitűnően reflektált (McCarthy korszak, a "kommunisták köztünk vannak", illetve a hidegháborús szovjet fenyegetés). Carpenter változata e tekintetben nem tekinthető naprakésznek, azonban az emberek között megbúvó gonosz keltette bizalmatlanság által egyfajta szociálpszichológiai kísérlet részeseivé válnak a szereplők, ami minden korban érdekes tud lenni. És valóban, filmje nagyszerűsége is ennek a bemutatásában rejlik.

A film első felében a kíváncsiság vezérli a főhősöket, akik próbálnak utánajárni, hogy vajon mi is történt a norvégokkal, illetve hogy ők mivel állnak szembe. A táboron kívül eső helyszínek is ekkor hangsúlyosabbak, az antarktiszi hófehér pokol bemutatása hatásos, a végtelen táj és a bezártság kettőssége már a kezdetektől uralja a filmet. A klausztrofóbiás érzés a menekülési útvonalak elvágásával és a belső terek térnyerésével még inkább fokozódik. A második 45 perc során sci-fiből horrorrá változik A dolog, amit ha ijesztőnek nem is lehet nevezni, a nyomasztó jelző mindenképpen ráillik a filmre. Ekkor már a személyzet közül valaki vagy valakik nem emberek, így mindenki gyanúsan méregeti a másikat. A bizalmatlanság, az egymástól való félelem válik meghatározóvá, aminek köszönhetően a normális közegben megszokott viselkedés átértékelődik. Mindez a vezetőnek kikiáltott MacReady rögtönzött vértesztje során csúcsosodik ki igazán, ahol pattanásig feszül a húr a túlélésért küzdő emberek között.

A tökéletes másolatot létrehozó idegen lény egészen új nézőpontot hoz a filmbe, ezért egy percig sem lehet úgy érezni, hogy a Nyolcadik utas: a halál silány másolatát néznénk. A helyszín a fényképezésnek és a jelenetekhez remekül illeszkedő zenének (Ennio Morricone szerzeménye) köszönhetően igen meghatározó, ahogy a dolog megjelenése is, ami a 80-as évek trendjét követve inkább gusztustalanul, sem mint félelmetesen néz ki. A Cronenberg-féle testiség itt is tettenérhető, gondoljunk csak a torz és egyben szürreális emberszerű alakokra. A technikai megvalósítás mellett a színészek is dicséretet érdemelnek, hiszen nem könnyű egy nyáladzó bábú felett állva hitelesen alakítani. Kurt Russell, a magabiztos vezérfigurát kitűnően játssza el, és hozzá hasonlóan mindenki rendelkezik olyan tulajdonsággal, illetve külsővel, ami alapján egyedivé válik a karaktere. Ez fontos, hiszen nincs annál idegesítőbb, amikor egy óra után sem tudod megkülönböztetni a két szőke szépfiút egymástól.

A befejezés, a kevésbé érdekes, ám annál látványosabb kötelező összecsapással együtt is meggyőző, így bátran lehet a remek jelzővel illetni A dolgot, ami a bemutatását követő mellőzöttségből mára kultuszfilmmé vált. 10/10, nem is kérdés.

Lassan szinte hihetetlennek tűnik, de Marky Marknak a 2008-as mélyrepülése előtt volt pár nagyon is jó szerepe, amikben színészi kvalitásaihoz mérten kifejezetten nagyot alakított. Most nem a Boogie Nights-ra meg a Sivatagi cápákra gondolok, ott alap, hogy nagyszerű volt, hanem egy 2006-os filmre, a Legyőzhetetlenre. A 70-es években játszódó történetben a hobbi szinten focizó Vince munkaja és felesége elvesztése után úgy dönt, hogy elmegy a helyi amerikai focicsapat, a Philadelphia Eagles nyílt válogatójára, hátha sikerül jó eredményt elérnie. A válogatót, és az ott megjelenő elhízott szurkolókat senki sem veszi komolyan, azonban Vince-nek kitűnő eredményeinek köszönhetően sikerül bekerülnie a nyári edzőtábor keretébe, ahol végleg eldől, hogy ki lesz a csapat állandó tagja.

Ahogy azt ki lehet találni, a film igaz történet alapján készült, szóval valóban létezett egy 30-as arc, akinek egyedülálló módon sikerült bármiféle egyetemi tapasztalat nélkül felküzdenie magát az A liga egyik leghíresebb csapatába. A Legyőzhetetlen a toborzótól az első éles meccsig követi végig az eseményeket, kissé komótosan, teret engedve a magánéletnek, de mindvégig élvezetesen. Az HBO délutáni műsorsávjához tökéletesen illik a film, aminél többre ilyen borús napokon nem is lehet vágyni. A környezet a 70-es évek hangulatát idézi, ahogy a kitűnő zene is. A színészek pontosan játszanak, Wahlberg kifejezetten jó, ahogy a leendő szerelmét alakító Giants drukker Elizabeth Banks is. Nem különösebben nagy film a Legyőzhetetlen, nem is nyújt túl sok újdonságot az álmok megvalósítása témában, de egyszer kifejezetten élvezetes volt, szóval mindenképpen érdemes megpróbálkozni vele. 7/10