Szerencse, hogy csak idén sikerült megnéznem a Vicky Cristina Barcelonát, mert ha tavaly látom, tuti, hogy bekerül az év legnagyobb csalódásai közé. Én tényleg bírom Woody-t, és láttam vagy 15 filmjét, de legújabb alkotása sajnos nagyon félresikerült. Méghozzá annyira, hogy csak két részletben tudtam megtekinteni a hosszúnak egyáltalán nem mondható 96 percet. Ezt mindjárt részletezem is, csak előbb ejtek pár szót a történetről. Vicky és Cristina, a két huszonéves amerikai barátnő Barcelonában töltik nyári vakációjukat, ahol megismerkednek a sármos Juan Antonióval, aki mindkettejükre hatalmas benyomást tesz. Telnek múlnak a napok, kavarások, újabb szeretők, ex-feleségek, leendő férjek tűnnek fel, hogy mindent jól összekuszáljanak.

A két rémes amerikai

Az első nekifutás alkalmával közepes magas várakozásokat tápláltam a film iránt, hiszen minden ismerősöm csak dicsérte. Gondoltam Woody Allen stílusát úgy is kedvelem, szóval biztos jól fogok szórakozni. Ehhez képest a Vicky Cristina Barcelona már szinte az első perctől kezdve halálra idegesített. Esőként a fülbemászó, de egy kínzással felérő betétdal, majd a szereplők bemutatása a teljesen felesleges narrátor által: "Vicky normális lány, aki a megtervezett szerelemben hisz, nem voltak vad kapcsolatai, minden terveinek megfelelően alakult; Cristina oda van a művészekért és a szenvedélyes szerelemért, mindig ezt keresi, kissé neurotikus típus". Már itt érződött, hogy nincs minden rendben ezzel a filmmel, de a meglepetés csak negyedóránál ért, mikor a két főhős a következő párbeszédet adta elő:
- Vicky: Cristina, csak azért akarsz elmenni ezzel a beképzelt művésszel, mert a rögeszméd a szenvedélyes szerelem.
- Cristina: Igen, nekem a rögeszmém a szenvedélyes szerelem. De te, Vicky mindent előre megtervezel, és nem keresed az izzó szerelmet.
- Vicky: Igen, én mindent előre megtervezek, és nem keresem az izzó szerelmet.
Na, itt dobtam egy hátast, és tíz perccel később már Frank Darabont harmadik Stephen King adaptációját A ködöt néztem.

Az őrült spanyol ex-feleség

Ahogy azt kitalálhattátok, az első fél óra valami elképesztően idegesítőre és irreálisra sikeredett. Bardem béna csajozós szövege, Scarlett Johanson hülye picsás játéka, aminél még egy C-kategóriás pornószínésznő is hitelesebb, illetve Rebecca Hall hihetetlen negatív kisugárzása láttán soha többé nem akartam, hogy elém kerüljön a film. Aztán kb. 2 hét elteltével ismét elővettem, és végülis végignéztem. A borzalmas kezdés után egy a szerelmi kapcsolatok bonyolultságát és ésszerűtlenségét bemutató történet kerekedett ki, ami összességében nézhető volt, de igazából felszínes és átlagos jelzőkkel lehet illetni. A befejezés láttán ugyan rá lehet ismerni Woody Allenre, de ez a műve sajnos köszönő viszonyban sincs a hasonló témájú, ám százszorta hitelesebb Hannah és nővéreivel. A színészi játékban lényegi változás nem történt, egyedül Penelope Cruz jelent meg, aki üde színfoltnak bizonyult, de még különösebben emlékezetesnek sem mondanám szerepét.

Valószínűleg a két részletben történt megtekintésnek köszönhető, de úgy éreztem, mintha két különböző filmet láttam volna: egy pocsék és értékelhetetlen valamit, illetve egy közepes, eredetiséget nélkülöző, egyszer nézhető szerelmi történetet. A Zack and Miri kapcsán bátran állíthattam, hogy Kevin Smith eddigi legrosszabb filmjét láttam, Woody Allen esetében ilyen kijelentéssel inkább nem élnék, hiszen életművének felével még nem találkoztam. Azonban egy biztos, nekem eddig ez volt az egyetlen olyan filmje, ami határozottan nem tetszett. 4/10, és ennél csak jobbakat tudok remélni.

Ha valakit megállítanak az utcán, és megkérdezik, hogy mire asszociál Nixon neve hallatán, szinte biztos, hogy a Watergate szót említené. A 37. amerikai elnök neve végérvényesen összeforrt a washingtoni szállodával, ahol 1972-ben a lehallgatási botrány kipattant. Az átlag ember mást nem is nagyon tudna említeni Nixon kül- és belpolitikai intézkedései közül. Ez elsősorban a médiának, azon belül is a tévé hatalmas szerepének köszönhető, ami beskatulyázta a gonosz és korrupt elnök kategóriába, ahonnan élete végéig nem tudott menekülni. Nixon természetének köszönhetően világ életében bajban volt a médiával, az újságírók és riporterek folyamatosan kiforgatták szavait, csámcsogtak botlásain. Az egykori elnök nem találta meg a hangot a sajtóval, még csak egy baráti gesztust sem tudott színlelni, nem csoda, hogy szinte teljesen elzárkózott a nyilvánosság elől. Nincs mit tenni, ő egy ilyen alkat volt, nem úgy, mint az angol showman, David Frost, aki a partikon érezte igazán otthon magát, imádta a közönséget, ahogy azok is őt, és mindemellett piszok mód értett a tévézéshez.

Kép a filmből

A Frost/Nixon a címben szereplő két személy interjúját és annak elkészültét mutatja be, a hangsúlyt elsősorban a jellemek összecsapására helyezve. Nixon majd három évvel a lemondása után az ambiciózus Frost és több mint félmillió dollár hatására elvállalt egy interjút a nímandnak hitt műsorvezetővel. Célja az volt, hogy a mellőzöttségből és a közvélemény ítéletéből kitörve bemutassa, hogy a Watergate mellett számos fontos és sikeres döntést hozott, ami befolyásolta Amerika és a világ sorsának alakulását (pl. az iskolai szegregáció jelentős visszaszorítása, vagy a szovjetekkel kötött fegyverkorlátozás). Ezzel szemben Frost, a nép hangjaként a kudarcok beismerését és bocsánatkérést várta a máig az egyik legnépszerűtlenebb elnöktől. Ez a film kettejük párharca, többmenetes bokszmeccse, ahol a nép a pontozóbíró, és csak egyetlen győztes lehet.

A cselekmény Nixon lemondásától kezdve a két főhős utolsó találkozásáig tart, mialatt megismerjük az interjú létrejöttéhez szükséges eseményeket, illetve a szembenálló feleket. A díszleteknek köszönhetően a hangulat a 70-es évek világát tükrözi, emellett a film stílusát illetően a szereplők dokumentumfilmszerű bemutatása, és időnként kamerába beszélős véleménynyilvánítása válik meghatározóvá. Ezt a megoldást nem mondanám különösebben eredetinek, de kétség nélkül kitűnően működik a Frost/Nixon-ban is (az eredeti híradóbejátszásokkal karöltve). A szerkezetnek és a viszonylag pörgős cselekménynek köszönhetően a film végig fenntartja az érdeklődést, a ritmus feszességét egyedül az éjszakai telefonbeszélgetés töri meg kissé, ami elnyújtottra, és a befejezés szempontjából érdektelenre sikerült. Ezt leszámítva nincs egyetlen nagyobb hiba sem Ron Howard filmjében, a csúcspont eltalált, a színészek többsége pedig remekel, különösen a Nixon szerepében brillírozó Frank Langella (egyedül a kötelező csajt, Rebecca Hall-t éreztem haloványnak).

Kép az azonos című színdrabból

Viszont ami miatt különlegessé, és az átlagból kiemelkedővé válik a film, az a médiával és a televízióval kapcsolatos álláspontja. Mert a szájbarágós stílust hanyagolva mutatja be a tévét, ezt a kétélű kardot, aminek hála számos információval lehetünk gazdagabbak, ugyanakkor mindent leegyszerűsítve, előre legyártva kapunk a képünkbe. Hiszen a tévé megmutatja, hogyan irtják egymást az afrikai országokban az egymással szembenálló törzsek, azonban a borzalmas képekhez egy riporter ötmondatos kommentárját hallhatjuk, aminek a függvényében ítéljük meg, hogy ki a jó és ki a gonosz. Ahogy azt a filmben is megfogalmazzák, a tévé a világból egy képernyővel arányos szeletet mutat, ami alapján nem lehet egy sokkalta összetettebb eseményről kvázi-objektív véleményt alkotni. Emellett a közszereplőknek, különösen a politikusoknak  megjelenésükre, viselkedésükre, reakcióikra még inkább oda kell figyelniük, hiszen mindenhonnan kamerák figyelik őket, és egyetlen baki akár végzetes is lehet. Ahogy Nixonnak is az volt a 60-as tévévitája Kennedy-vel, ahol izzadásának és suta testbeszédének köszönhetően veszítette el a választásokat, pedig korábban mindenki biztos befutónak hitte. De nem kell messze menni, hogy egy hasonló hazai példát felhozzunk, gondoljunk csak Mikola "szinglihordáira" és az így elvesztett FIDESZ szavazatokra.

Visszatérve a Frost/Nixon-ra: a témának és az érdekfeszítő megvalósításnak köszönhetően nagyon élvezetes alkotás, ami ugyan kevés egyedi elemet vonultat fel, de így is kiemelkedő tud lenni. A végső értékelés egy nagyon erős 8/10, de újranézést követően ez az érték akár emelkedhet is.

Amellett, hogy a fenti mondat nagy igazságot fogalmaz meg, a múlt héten ezzel a címmel indult egy blog, ami a társasjátékokat hivatott bemutatni, és nem mellesleg jómagam is részt veszek benne szerzőként. A társaságomban elég nagy népszerűségnek örvendenek a társasjátékok, és az utóbbi két évben rengeteg új játékkal ismerkedtünk meg, ezért néhány ismerősömmel úgy gondoltuk, megérett a dolog egy blog indítására a témában. Az oldal létrejöttének a célja az, hogy kizökkentsük az átlagos magyar embert az Activity-Monopoly-Gazdálkodj okosan ördögi háromszögéből, és bemutassunk egyszerű, de élvezetes felnőtteknek is szóló játékokat, amikkel jól el lehet ütni az időt nyaralások, utazások vagy akár kocsmázások alkalmával. Ez utóbbit azért is emelném ki, mert általában mi is sörözés közben vesszük elő kedvenceinket, és az esetek túlnyomó részében igen jól szórakozunk.

A blog fő vonalát a sokan játszható, egyszerűen megtanulható kártyajátékok, az újabb, Magyarországon kevés helyen kapható társasok, és az általam jegyzett retro játékok fogják képezni. A bejegyzések elsősorban ajánlók lesznek, melyekben röviden ismertetjük a szabályokat, a fontosabb tudnivalókat és a személyes tapasztalatokat. Szóval érdemes gyakran kattintani a Társasozni jó!-ra, főleg, ha ajándékot keres az ember barátainak vagy családjának, mert itt tuti talál valami olcsót és szimpatikusat.

Már nagyon vártam Kevin Smith új filmjét, de bizony csalódnom kellett benne. Az egykori szókimondó, egyeseket megbotránkoztató, ugyanakkor életszerű és fergetegesen humoros stílusáról ismert Smith legújabb filmjével rendesen aláásta eddigi karrierjét. A Jay és Néma Bob filmekkel hírnevet szerző rendezőnek az utóbbi években sehogyan sem akar összejönni egy igazán jó mozi. Pedig már próbálkozott a jól ismert szereplők elhagyásával (Apja lánya), illetve visszahozásával is (Shop Stop 2.), ám mindkét esetben szórakoztató, de közepes alkotással kellett a nézőknek beérnie. Ez elsősorban Smith életében bekövetkezett változásoknak volt köszönhető: már bőven túl a harmincon a család lett az elsődleges, így erről készített egy visszafogottabb hollywoodi filmet, amit a rajongótábor nem igazán tolerált; amikor pedig nekik akart kedveskedni egy folytatással, azt a kritikusok emésztették meg nehezebben, mondván Smithnek már nincs túl sok köze a csóró harmincasok külvárosi életéhez.

Szóval így érkeztünk el a 2008-as esztendőhöz, amikor is az ex-videótékás rendező ismét a tíz éve érettségizett, csóró harmincasokhoz nyúl, nevezetesen Zackhez és Mirihez, akik, ahogy azt a címből is ki lehet találni, pornót akarnak forgatni. A történet nagyjából ennyi lenne, ha az elkerülhetetlen romantikus szálat nem számítjuk. De nem kell megijedni, a film nem emiatt rossz. Lehet, hogy én változtam sokat az elmúlt években, de a mérhetetlenül erőltetett, öncélú káromkodásokkal és undorító poénokkal teletűzdelt filmeket mostanság nem igazán veszi be a gyomrom. És sajnos a Zack and Miri-ben gyakorlatilag csak ilyen humorosnak szánt jelenetekkel találkozhatunk. Mondom, most is kapunk egy csomó elnyújtott káromkodást, szexuális perverziót, amik közül néhány valóban vicces, de a többi csak fárasztó és iszonyat erőltetett. Smith régi filmjeire is jellemző volt mindez, de mondjuk a Shop Stop hullamerevségén, vagy Jay baromságain önfeledten lehetett nevetni, a mostani filmjén viszont már nem igazán.

Mert a Zack and Miri egy rosszul összerakott hibrid, ami undorító, szellemes és hollywoodian romantikus is egyben. Ez pedig nem működik, legalábbis nem annyira, hogy a végeredmény szórakoztató legyen. És valahogy a karakterek sem érdekesek eléggé ahhoz, hogy elvigyék a hátukon a filmet. Seth Rogen egyszerűen nem illik a képbe, ahogy az ártatlan arcú Elizabeth Banks sem. Pár pillanatot leszámítva nem szórakoztam túl jól a Zack and Miri-n, amit az eddigi legrosszabb Smith filmnek tartok. 4/10-es osztályzatnál nem is érdemel többet, és emiatt az én szívem is vérzik egy kicsit. Elismerem, hogy Smith nagyon nehéz helyzetben van, hiszen már kiépített egy jól járható utat, amin nem könnyű változtatni, de legújabb filmje, ha mást nem is, azt jól mutatja, hogy bizony változtatni kell. Ő sem törekvő huszonéves már, a korral neki is valami újat kéne mondania. Talán a Reaper-féle világ lehet az útmutató, amit részben Smith teremtett, és sorozat formájában igen jól működik is.

A 20. század történelmének társadalmi szempontból egyik legérdekesebb korszaka a 60-as évek. A második világháború alatt vagy után született nemzedék egészen újfajta mentalitást honosított meg, ami gyökereiben tért el a korábbi kultúrától. A beat majd a hippi korszak életfelfogása mind a zenében, mind pedig a képzőművészetben megjelent, sőt egy idő után ezek gerjesztették, tették még népszerűbbé az újfajta gondolkodást. Érdekes módon a filmnek, a mozgóképnek nem volt akkora jelentősége az eszme terjesztésében. Mozgóképek, rövidfilmek persze készültek, és ezek rendre tabukat is döntögettek (pl. Andy Warhol filmjei), de a szélesebb közönségnek készült egészestés játékfilmek közül csak nagyon kevés volt olyan, ami ténylegesen a kor problémáival, tabutémáival foglalkozott volna.

Ez persze érthető, hiszen a stúdiórendszer konzervatív vezetése nem tudott lépést tartani az ifjúsággal. Ennek ellenére készült néhány olyan sikeres, elsősorban független mozi, ami megpróbálta visszaadni az akkori jelen, azaz 60-as évek világát: Nagyítás, Szelíd motorosok, Diploma előtt, Bonnie és Clyde. Ezekben a filmekben megjelent mindaz, amiről a korszak szólt: rávilágítás az eddig szándékosan észre nem vett problémákra (Diploma előtt), az újfajta életstílusra (Nagyítás), a hatalommal való szembenállásra (Bonnie és Clyde), és nem utolsósorban a drogokra (Szelíd motorosok). Jól látszik ezen alkotások aktualitása a zenén is, hiszen a rock 'n' roll szinte mindegyikben megjelenik (a Nagyításban a Yairbirds hallható, miközben az isteni Jimmy Page penget, a Szelíd motorosok Born to be Wild-ja és a Diploma előtt Mrs. Robinson-ja pedig azóta ismert, sőt agyonjátszott klasszikusok).

Azonban a néhány kivételtől eltekintve nem jelent meg az ellenkultúra a filmvásznon. Mikor a hippik egyre kevesebben lettek, és már tiltakozni sem gyűltek össze annyian, Hollywood a független filmek rémétől fenyegetve elkezdte alkalmazni az ellenkultúrából táplálkozó fiatal újítókat. A filmekben a nyilvánvaló társadalmi vonatkozások mellett az egyéniség, a személyes téma is előkerült: az egyén mint a társadalom terméke jelenik meg, szorongásai, érzelmi problémái szorosan összefüggnek a tágabban értelmezett környezettel. Gondoljunk csak az Öt könnyű darab, illetve a Száll a kakukk fészkére Jack Nicholsonjára, a Kánikulai délután Al Pacinojára, vagy a Taxisofőr Robert De Nirojára. De még számtalan filmet lehet említeni, ahol a főhős viselkedése a társadalom hatásaitól függ (Madárijesztő, Magánbeszélgetés, Kínai negyed), és akkor még a vietnámi háborúról és annak következményeiről még szó sem esett (Szarvasvadász, Apokalipszis most, Hazatérés).

Azonban lényeges változás nem jöhetett volna létre a stúdiórendszerben, ha a gazdag filmmogulok nem édesgetik magukhoz a kreatív ötletekkel felvértezett fiatal függetleneket. Ehhez természetesen engedményeket is kellett tenniük, így a korábban kemény cenzúra enyhült, a szexualitás, az erőszak, a faji kérdések zöld utat kaptak. Ugyan európai példa, de mondjuk ma mikor mutatnának be egy Passolini filmet, vagy vallásos felhangja miatt egy Brian életét a nagyközönségnek? És azon sem lehetne meglepődni, ha a Taxisofőr legkeményebb jeleneteit, vagy a Carpenter-féle kíméletlen gyerekgyilkosságot (A 13-as rendőrőrs ostroma) reflexből kivágnák. Nem valószínű, hogy ezek a filmek manapság egyáltalán elkészülhettek volna.

A stúdiórendszer átalakulása mellett a blockbuster fogalma is megváltozott, hiszen a 75-ös Cápától kezdve egyre több alkotás lépte át a 100 millió dolláros álomhatárt. Soha eddig nem volt ennyire nyereséges üzlet a filmgyártás, a tévé réme végleg eltűnt a filmkészítők elől. Hogy ennek milyen következményei lettek, az már a jövő zenéje, de tény, hogy az akkor befutott fiatalok ma is meghatározó személyiségek Hollywoodban: gondoljunk csak Francis Ford Coppolára, Martin Scorsese-re, Steven Spielbergre, George Lucasra vagy Ron Howardra. És a korabeli férfi színészek többsége ma is hasonló népszerűségnek örvend (Pacino, De Niro, Dustin Hoffman, Gene Hackman, Jack Nicholson).

Bátor kijelentés, de megkockáztatom: az amerikai filmgyártás kreativitás szempontjából ekkor élte utolsó aranykorát. Ez az állítás szigorúan a stúdiófilmekre vonatkozik, bár a függetleneknek sincs könnyű dolguk, hiszen ma már nekik is nehéz valami megdöbbentőt, meglepőt, egyszóval újat mutatni. Nekem a 70-es évek pont a szabadsága, tabudöntögetése, a társadalom és ember kapcsolatának pedzegetése, az állam és a hatalom kérdése miatt jelenti az amerikai film legszínesebb és legérdekesebb korszakát, amikor még mindenki meg akarta váltani a világot. (Az ihletet a Filmvilág cikke adta.)