Már október óta nézem a Comedy Centralt, a legtöbb sorozatba bele is kóstoltam, de egészen mostanáig kellett várnom, hogy egyértelműen kijelentessem, megtaláltam a kedvencemet a kínálatból. Ez nem más, mint a Felhőtlen Philadelphia, amiben négy fiatal mindennapjaival ismerkedhetünk meg, akik a Paddy's nevű ír kocsmát vezetik, inkább kevesebb sikerrel. Bár szinte minden idejüket egymással töltik, mégis kapcsolatukra nem igazán illik a barátság jelző. Ez elsősorban természetükkel magyarázható: mindegyik szélsőségesen egoista, másokkal szemben arrogáns, saját erkölcsösségüket fennhangon dicsérik, azonban pénzért és/vagy egy jó nőért egy pillanat alatt mindent latba dobnak. 50 dollárért vagy egy gyors dugásért, ha saját anyjukat nem is, de "barátaikét" szemrebbenés nélkül odaadnák.

Ez a banda. És hogy tudnak így élni? Bizony napról napra. Minden epizódban ők négyen keverednek valami bajba, amit természetesen gyors meggazdagodási terveik által idéznek elő. Tanulság? Az nincs, néha ugyan pórul járnak, de a következményekben általában saját erényességük bizonyítását vélik felfedezni. Mindemellett a politikai korrektség sem tartozik az előnyös tulajdonságaik közé, de azt hiszem ezen már meg sem lehet lepődni. Azon viszont annál inkább, hogy ez a mérhetetlen taplóság mennyire vicces tud lenni egy-egy 20 perces epizód keretében. A részek egymástól különállók, a legtöbb eseménynek nincs következménye, azonban néhány szál átível az évadokon (pl. a dögös pincérnő kálváriája). Nem csoda, hogy a történetek semennyire sem mondhatók reálisnak, de ez szintén javára válik a sorozatnak. A legtöbb részben pedig van valamilyen filmes utalás vagy paródia, ami szintén illik a Felhőtlen Philadelphia szellemiségéhez.

A négy főhőssel viselkedésük és tulajdonságaik miatt egy másodpercre sem lehet azonosulni, ami igen szokatlan, főleg a sitcom műfaján belül. Az egyedüli lány, Dee igazi önelégült ribanc, bátyja, Dennis pedig a férfi megtestesítője. A másik oldalon Charlie és Mac áll, akik teljes mértékben kimerítik a lúzer kategóriát. A második évadban Dennis és Dee apjaként Danny De Vito is csatlakozott, jelenléte azt hiszem mindent elárul a sorozatról. Amúgy a négy karakter kitűnően működik egymás mellet: bármilyen párosításban élvezetesek, nem úgy mint mondjuk a Jóbarátokban Rachel-Chandler vagy a Phoebe-Ross duó.

Ennél többet nem is fűznék a Felhőtlen Philadelphiához. A Comedy Central hétfőtől csütörtökig 21.30-kor játssza az aktuális részeket (jelenleg a harmadik évad elejét), szóval mindenképpen érdemes belenézni.

Néha kellenek olyan filmek, amik nem akarják megváltani a világot, csak épp annyit adnak, amire az ember vágyik, mikor fáradtan leül a képernyő elé: szórakoztatnak. Ilyen lehet egy romantikus komédia, vagy egy csavaros krimi, illetve ha a néző a minimális gondolkodást is nélkülözni akarja, akkor egy akciófilm. A Taken ez utóbbi kategóriának a tagja, az agyatlan szórakoztatás pedig kétség kívül az édemei közé tartozik. Először is a történet pofonegyszerű, egy mondatban összefoglalható: a nyugdíjazott ex-ügynök 17 éves kislányát egy párizsi vakáció során elrabolják, így nem marad más választása az idősöső, de még mindig kőkemény harcosnak, minthogy a saját jól bevált módszereire, illetve ösztöneire hallagatva megkeresse eltűnt gyermekét.

A Taken pontosan annyit ad, amennyit a Liam Neeson által alakított hős ígér: hullahegyeket. A 30 perces felvezető utáni egy óra a bunyó, autósüldözés, lövöldözés szentháromságának a jegyében telik. Neeson brutálisan kemény, agresszív, de kellően higadt is, hogy a körülmélnyekre részletekbe menőkig tudjon figyelni. Így amikor azt mondja lánya elrablójának a telefonba, hogy megkereslek és megöllek, mi egy pillanatig sem kételkedünk ebben. A sablonokban bővelkedő eseményeket az ötletes gyilkosságok, az izgalmas, gyors, de nem agyonvágott akciók emelik ki a középszerből. A film varázsa abban rejlik, hogy az utolsó pillanatig reálisnak gondolod szinte az összes jelenetet, annak ellenére, hogy a film alatt Neeson egymaga írt ki három aprófalu lakosságának megfelelő számú embert. Neeson-t pedig nem lehet elégszer dicsérni, hiszen ha ő nem ennyire cool, a film fele ekkorát sem ütne.

Mert hát az egykori Schindler uralja a vásznat, a film minden pillanata róla szól. A castingosok nem is találtak hozzá hasonlóan kaliberes személyiséget, a mellékszereplők, különösen a lányát és a feleségét alakító színésznők rémesen gyengék voltak. Konkrétan a kislányt alakító Maggie Grace volt a legidegesítőbb, Neeson helyében én kétszer is meggondolom, hogy fáradozok-e egyáltalán a kiszabadításáért. Azonban ezt, meg az előzményekhez képest kevésbé kreatív befejezést leszámítva nagyon szórakoztató film volt a Taken, ami tényleg pont azt adta, amire egy akciórajongó számíthat. 8/10 a vége, és kérünk szépen még ehhez hasonlót.

Csak óvatosan, a kommentekben lehetnek spoilerek!

A filmeknél gyakori, hogy a többi színészt szinte semmibe véve a főszereplő sztár egyszemélyes showt csinál a produkcióból (pl. Egy asszony illata). Az viszont már jóval ritkább, amikor a forgatókönyvíró és a rendező szándéka szerint alakulnak így az események. És ha tényleg működik a dolog, az már csodaszámba megy. A Számkivetett talán a legjobb példa arra, hogy egyetlen ember, minimális párbeszéddel minőségi mozit tud produkálni. Ez nyilván a történetből is adódik, hiszen Robert Zemeckis filmje a modern Robinson Crusoe meséjének felel meg. Chuck Noland munkájából kifolyólag nagyon sokat utazik repülőgéppel, és egy karácsonyi út során vele is megtörténik minden légtérben közlekedő utas rémálma: a kisgép, amin ötödmagával utazik, lezuhan valahol a Csendes-óceán felett. Egy eldugott szigeten ér partot, ahol egyetlen túlélőként kénytelen boldogulni.

A kezdést, meg a befejezést leszámítva a Számkivetett egyetlen ember produkciója, és Robert Zemeckis rendező szerencséjére ez az színész nem más mint Tom Hanks. Ahogy ő, mi is jól járunk az egykori Forrest Gumppal, hiszen nagyszerű alakítást nyújt. Mivel párbeszédre nincs lehetőség, az ő monológjait, illetve a kényszerű emberképpel, egy Wilson márkájú röplabdával folytatott igencsak egyoldalú dialógusait hallhatjuk. Meglepő, de működik a dolog, méghozzá nagyon is. A szigeten történtek egyértelműen a film legjobb pillanatai, az ember szeretne még többet látni az ott eltöltött 4 évből. A zseniális másfél óra után kifejezetten örülhetünk, hiszen az első pillanattól megjósolható visszatérést követően sem lett csöpögős romantikus mozi a Számkivetettből. A befejezés megható, de pont annyira, amennyire kell. Először 8-ast akartam adni a filmnek, azonban végiggondolva úgy érzem, minden a helyén volt, semmi sem volt felesleges vagy idegesítő. Így a 9/10 méltán jár ki Tom Hanks és Robert Zemeckis második közös filmjének.

A mai nap úgyis Slumdog Millionaire lázban telt itt a blogon, gondoltam kiteszek egy számot a minőségi soundtrack-ről, csak a hangulat tetőzése végett. Szóljon hát MIA-tól a kiváló Paper Planes.

Az emberiséget állandóan izgató témákkal kapcsolatban jó ideje nehéz újat mutatni, az élet értelméről, a szerelemről, a halálról gyakorlatilag már minden verset vagy regényt megírtak, minden dalt megénekeltek, minden filmet leforgattak. Az üzenet általában hasonló, mégis a legtöbb művészeti alkotásban, ha minimálisan is, de kivétel nélkül érezhető munkájukon az alkotó egyénisége, egyedisége. Nincs ez másként Danny Boyle-lal sem, aki most a szerelmet vette elő, hogy a saját szája íze szerint készítse el változatát a témában.

A Slumdog Millionaire egy nyomornegyedben felnőtt fiatal fiúról szól, aki jelentkezik az indiai Legyen ön is milliomosba, remélve, hogy a műsor megváltoztatja életét. Jamalt 14 helyes válasza után a rendőrőrsön egy nyomozó hallgatja ki, hiszen a műsorvezető szentül meg van győződve arról, hogy a fiú csalt a vetélkedőn. A durva módszerekben bővelkedő vallatás alatt a már élőben leadott showt játsszák felvételről. Magyarázatot várnak, hogy mégis hogyan jutott el ilyen sokáig Jamal, aki tudását igazolva minden kérdésre egy gyerekkori történet elmesélésével felel.

Sok helyen az év feel good filmjének nevezték a Slumdog Millionaire-t, én azonban ezzel nem igazán értek egyet. A film egészen másfél óráig hihetetlenül reális marad, az indiai kíméletlen valóság jelenik meg a szemünk előtt. Végtelenbe nyúló bádogdoboz-házakat látunk, ahol utcakölykök lopkodnak és rendőrök bántalmaznak önkéntesen szinte bárkit. Brutális világ tárul tehát elénk, ahol, egy európai ember nem is hinné, de mégis sokan élnek. A helyszín miatt nekem elsőre az Isten városa ugrott be, bár a két film közötti hasonlóság a város és a testvérpár életkörülményeinek a bemutatásában ki is merül. A visszaemlékezés során tehát Salim és Jamal, illetve a hozzájuk csatlakozó kislány, Latika sorsát követjük végig. Utóbbiak között létrejövő szerelmi kapcsolat érthető módon kiemelkedő fontosságú lesz, bár a testvérek egymás iránti szeretete sem hanyagolható el.

Kérdés tehát, hogy a kegyetlen világ ellenére sokan miért aggatják a feel good címkét a filmre? A válasz a befejezésben rejlik. A kezdeti valóságtól fokozatosan távolodunk, végül pedig, ahogy az idősíkok összeérnek egy igazi mesébe csöppenünk. Ezt csak a korábbi realitás elvesztésében lehet észlelni. Danny Boyle nagyszerűsége pont ebben nyilvánul meg, hiszen ezt az akár bosszantónak is mondható fordulatot igazából észre sem vesszük, sőt a végjáték alatt, már mi nézők is követeljük azt a bizonyos happy endet. Így a történet akár lehetne nyálas is, de szerencsére egy pillanatig sem az, és az olyan apróságokon, minthogy a szegény fiú minden kérdésre tudja a választ, már meg sem lepődünk. A film ritmusa kitűnő, a Boyle filmjeire oly jellemző esztelen futásból most is kapunk bőven. A kétórás játékidő ellenére a film egy pillanatra sem ül le, ami többek között a príma zenei aláfestésnek is köszönhető. A zene kapcsán gyorsan meg is jegyzem, hogy senki ne ijedjen meg, a táncolásról-éneklésről híres Bollywoodra csak épphogy kikacsint Boyle. 

A három karakter és egymással való kapcsolatuk kiválóan lett bemutatva, a pénz és a szerelem mint két fő motívum mindvégig meghatározók maradnak. Jamal többek között azért is tekinthető oly ártatlannak, hogy őt a pénznél már a kezdetektől jobban foglalkoztatja a szerelem az indiai színészoriás majd Latika iránt. Értük tényleg bármire képes lenne. Három életkorban láthatjuk a főhősöket, és meg kell mondanom, mindegyik korra remek színészeket találtak a castingosok. Ugyan a kevés idő és tér miatt egy színész sem emelkedik ki igazán, de így is mindenki kihozza a maximumot a szerepéből.

A sok dicséret ellenére egyetlen negatívummal is szolgál a film: a hőn áhított katartikus élmény elmarad. Pedig sokat lehet izgulni, és könnyen rabul tud ejteni a film (ezért is néztem meg kétszer 30 órán belül), de valami mégis hiányzik, amitől zseniális lenne a végeredmény. Egy nagyon erős 9/10-et azért így is bőven megérdemel, és lehet, hogy néhány újrázás után még meg is kapja azt a fránya 1 pontot.