Amióta az ember az eszét tudja, mindig is érdekelték az életutak. Mert nincs is annál jobb, mint egy meghatározó személyiséget figyelemmel kísérni a kezdetektől a végig. A történet megismerése után mindenki levonhatja a saját tanulságait, elmondhatja, hogy mit és hogyan csinált volna másként. Nincs ez másként a film esetében sem, hiszen mind az alkotókat, mind pedig a befogadó nézőket érdekel egy akár hétköznapi ember különös élete. Nem csoda, hogy a valós személyekről készült biopic-ek (Gandhi, Az utolsó császár, Arábiai Lawrence), illetve a kitalált életutak (Forrest Gump vagy Nagy hal) amellett, hogy pluszponttal indulnak a nézők szívének elnyeréséért folytatott versenyben, a rangos filmfesztiválok zsűriéinek a rokonszenvére is számíthatnak.

David Fincher 2008-ban saját verzióját készítette el a témában, egy olyan ember életét mutatva be, aki egyedi módon születésétől kezdve visszafelé öregszik, azaz a 80 éves külsőhöz képest folyamatosan fiatalodik. Ő nem más, mint a címben is szereplő Benjamin Button. 1918-tól egészen 2005-ig követhetjük végig az eseményeket, eközben ismerjük meg a főhős kalandjait, meghatározó barátait, szerelmeit, és kapcsolatát az igazival, Daisy-vel.

Fincher több, mint két és fél órás monstrumot mutatott be a nézőknek, akik többségében erős érzelemnyilvánítással reagáltak. Nem csoda, hogy így tettek, hiszen ez volt az alkotók szándéka, különben miért hegyezték volna ki ennyire a szerelemre a történetet. Meglepő, hogy a nézők rokonszenve a film végéig kitartott, hiszen a Benjamin Button, Brad Pitt szeméhez hasonlóan az elejétől kezdve végtelenül szomorú. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a színészek sem nevetnek, mosolyt is csak ritkán látni az arcukon, ennek ellenére a hangulat egy percig sem pesszimista. Fincher magávalragadó atmoszférát teremtett, ami nagyrészt a korhű díszleteknek, a jelmezeknek, a maszkoknak, illetve a földtől csak néhány milliméterre elrugaszkodott fényképezésnek köszönhető. A látvány a mese és a valóság között lebeg, bár utóbbihoz lényegesen közelebb áll.

A történet két idősíkon mozog: a 2005-ös jelenben a haldokló Daisy-nek olvassa fel lánya Benjamin naplóját, amiből utóbbi életének fontosabb állomásait kísérhetjük figyelemmel. A kezdés fantasztikus és lehengerlő. A visszafelé járó óra, illetve a külsőleg vén Benjamin öregek közötti felcseperedése a már fentebb említett látvánnyal karöltve mutatja, hogy most bizony egy remekmű következik. Aztán eltelik egy óra, és a kezdeti katarzis a film menetéhez hasonlóan, szépen, komótosan tovatűnik. Benjamin múltját egyre gyakrabban és egyre idegesítőbb pillanatokban rendre megszakítja a jelen, ami kontraszossága miatt egyáltalán nem illik a filmbe. Szintén zavaró, hogy az ilyen ugrásokat követően a Benjamin életében bekövetkezett változásokat is csak lassan tudjuk realizálni. Fincher ugyan tesz utalásokat a történelmi eseményekre (pl. II. világháború), ennek ellenére sokszor sem a helyszínnel, sem pedig a pontos időponttal nem vagyunk tisztában.

Míg a hasonló szerkesztésű Forrest Gumpnál a visszaemlékezés, illetve a korabeli események bemutatása prímán működik, a Benjamin Button ezen a téren hagy némi kívánnivalót maga után. Szintén hibaként sorolható fel, hogy a Benjaminnal kapcsolatot létesítő személyek nem elég emlékezetesek, az enyhén meseszerű világhoz képest túl valóságosak. Így keresve sem találunk a Nagy halban megismert figurákhoz, vagy Forrest Gump Dan hadnagyához hasonló karizmatikus segítőt (nevelőanyja ráadásul egy az egyben Mrs. Gump). Fincher legnagyobb bűne azonban az, hogy a Forrst Gump struktúrája mellett, legemlékezetesebb motívumát is kíméletlenül lenyúlja. Természetesen a szélben lebegő pihéről beszélek, ami jelen filmben egy gyorsan repkedő kolibrivé változott. A szimbólum megjelenése érthetetlen, jelentéstartama elcsépelt. Mindemellett a rendező Benjamin élethelyzetéből fakadó ziccereket is kihagyja: nem lesz központi probléma, hogy a háborúban esetleg meghal, és soha nem lesz fialtal, illetve az elkerülhetetlen, szinte pontos dátumra kiszámítható halála, és az emiatt felmerülő kérdések nem válnak kellően hangsúlyossá.

Azonban egyértelmű hibái ellenére élvezetes és kétség kívül szerethető alkotással van dolgunk. Brad Pitt újfent bizonyítja tehetségét, hosszas nézései méltán válnak majd emlékezetessé. A többi színész megfelelő, ám kevésbé érdekes, és sajnálatos módon Cate Blanchett is ebbe a kategóriába tartozik. Élvezetes film tehát a Benjamin Button különös élete, azonban távol áll a mestermű jelzőtől. 8/10

66. alkalommal osztották ki a legjobb filmeknek járó Golden Globe díjat Los Angelesben. Az este legnagyobb nyertese egyértelműen a Slumdog Millionaire volt (kritika hamarosan), ami négy jelöléséből négyet váltott díjra, így a legjobb film, rendező, forgatókönyvíró és zene kategóriában is győzedelmeskedett. A vígjáték kategória nagy meglepetése lehetett volna az In Bruge, de végül a Vicky Cristina Barcelona kapta a díjat. Azonban az In Bruge sem tért haza üres kézzel, hiszen Colin Farrell nyerte el a legjobb főszereplőnek járó aranyglóbuszt szintén vígjáték kategóriában. Mickey Rourke és Heath Ledger elsősége nem okozott különösebb meglepetést, kár hogy a korábban végső győzelemre is esélyesnek hitt filmjeiket más kategóriában nem nagyon jelölték (a Wrestlerből még Marsia Tomei is versenyben volt). A színésznők közül Kate Winslet duplázott (a Revolutionary Road fő-, illetve a Reader mellékszerepéért), mellette Sally Hawkins foghatta kezébe a díjat a Happy-Go-Lucky-ban nyújtott alakításáért.

A minisorozatok közül a John Adams tarolt, a többi sorozatos kategóriában szerencsére nem az agyonjelölt, unalmas figurák győzedelmeskedtek. A filmek közül az este nagy vesztesei a Benjamin Button és a Frost/Nixon voltak, 5-5 jelölésük közül egyet sem tudtak díjra váltani. Mindezek alapján kezd kirajzolódni az Oscar jelöltek listája. A Slumdog Millionaire nagy esélyes lehet, bár az, hogy a színészei közül senkit sem jelöltek Golden Globe-ra, nagyban csökkentheti esélyeit a végső győzelmet illetően. A Benjamin Button és a Frost/Nixon biztosan komoly vetélytárs lesz majd febuár végén. Azonban a négy színészkategória közül három nyertes már szinte most borítékolható: Heath Ledgert ezek után végképp nem merik díj nélkül hagyni; ha Mickey Rourke nyerne, újfent érvényesülne a nagy comeback története, amit ugye imádnak az amerikaiak; Kate Winslet pedig 5 Oscar-jelölés után csak meg fogja kapni a hatodikat. Ezek alapján nem néz ki túl izgalmasnak az idei Oscar, de biztosabbat csak a jelölések után lehet majd mondani.

Szerda este egy csepeli iskolában brutális kegyetlenséggel megöltek, sőt kivégeztek két embert. Két ártatlan embert, akik nem követtek el semmit. Mindez miért történt? 3-4 millió forintért. Harmadnyi lakás, középkategóriás autó, nagycsaládos amerikai körutazás kerül ennyibe. Nem nagy összeg, mégis, valaki úgy érezte, hogy ennyi már elég egy kettősgyilkossághoz. És tényleg, felmerül a kérdés, vajon mi visz rá valakit, hogy holmi 3-4 millióért gyilkoljon, elvegye mások életét? Felfoghatatlan az egész, különösen a körülmények tükrében. Mert az csak még bosszantóbb, hogy a két tanár egy istenverte lúzernek köszönheti halálát, aki mindent elcseszett, amit csak lehetett.

A tavalyi év egyik nagy meglepetése volt a Californication. Popkulturális utalásokkal teletűzdelt szókimondó szövegek, vicces szituációk, szerethető karakterek és igényes zenei aláfestés jellemezte a sorozatot. David Duchovny neve ismét bekerült a köztudatba, és a Showtime kábelcsatornát is egyre inkább dicsérték merész vállalkozásaiért (Dexter, Nancy ül a fűben). Szóval volt egy hangulatos sorozat Hank Moodyról, aki élete szerelmét próbálja visszaszerezni, hogy újra együtt legyen családja: apa, anya, gyerek. A sztori egy évadra volt belőve, a poénok és a fordulatok is ennek függvényében voltak elhelyezve. Nálam pillanatok alatt favorit lett a széria, elsősorban a már említett feelgood hangulatának és a párbeszédeknek köszönhetően.

A kép a sorozatjunkieról van

És akkor a siker és a jó kritikák következtében ezt a tökéletesen lezárt, kerek történetet folytatták. Az elején én is elhittem, hogy mindez működni fog, az első három rész hozta a megismert színvonalat, amikor azonban felvetődött, hogy mi is lesz a második évad cselekménye, csúnyán elhasalt a Kaliforgia. Mert a 2008-as szezonban semmi érdemleges nem történik, a karakterek gyakorlatilag egyhelyben topognak, a jellemfejlődés szikráját sem hordozzák magukban. A bátor, káromkodásokban bővelkedő, ugyanakkor humoros szövegek helyett erőltetett, alpári mondatokat hallhatunk, ami már rég nem vicces. Nem mondom, párszor röhögtem, de minden résznél egyre kevesebbszer. Mindezt azonban meg lehetett volna bocsátani, ha a hangulat marad a régiben, de ez sehogy sem akart összejönni Hank Moodyéknak. A pornó-kokós vonal nagyon sok volt, Hank és Ashby párosa pedig nem tudták elvinni a részeket, hiszen utóbbiak sem voltak túl érdekfeszítőek.

Az első évad teljessége helyett kaptunk egy üres sorozatot, amiben még David Duchovnyt sem tudtam kedvelni (a nagy hőslovag, akivel szakít a nője, erre végigdugja a fél várost, na ne már), jelleme egyre kevésbé volt szimpatikus számomra. És tényleg, ebben a 12 részben úgy általában nem sok mindent kedveltem, nem csoda, hogy egyáltalán nem vártam az újabb epizódok megjelenését. Az első évad príma volt, a Californication-ben rejlő összes potenciált kihasználták, így a folytatás elengedhetetlenül gyengére sikeredett. Gondolom sokan meg voltak elégedve a 2. évaddal is, ami nem csoda, hiszen viccesnek szánt helyzetek és nyomdafestéket nem tűrő párbeszédek most is bőven akadtak, csak hát a lelke veszett oda az egésznek. 5/10-nél ez részemről nem volt jobb, a folytatást meg szerintem kihagyom.

Ha bárkit megállítanánk az utcán, és megkérnénk, hogy mondjon egyetlen westernt, (a nem tudom válasz után) nagy valószínűséggel A Jó, a Rossz és a Csúfot hallanánk viszont a legtöbbször. Hiszen ez a western alfája és omágaja, az egyezményes hivatkozási alap. A kedvenc filmjeimet felsoroló listán már említettem, hogy a méltán híres dollár trilógiából nekem a középső, a Pár dollárral többért tetszett a legjobban. Persze, A Jó, a Rossz..-at is mesterműnek tartottam, de mindig bujkált bennem valami ellenérzés a film iránt. Legutóbb úgy egy éve néztem meg egészben a művet, azóta csak a kereskedelmi tévé ismétlésének 80%-át sikerült elkapnom. Mindenesetre ennyi elég volt, hogy határozottan negatív képem legyen minden idők egyik legjobb westernjéről.

Mielőtt bárki nekem rontana, leszögezném, hogy A Jó, a Rossz és a Csúf jó film. A környezet eltelált, a színészek nem rosszak, a fényképezés és a zene zseniális. Mégis, akkor mi lehet a problémám? Egy szóban: a történet. Már egy évvel ezelőtt is feltűnt, hogy a sztori bizony nem elég izmos, legalábbis nem elég a 3 órás játékidőhöz. Nem csoda, hogy sokszor leül a film, amit Leone két dologgal próbál elrejteni: egyészt a polgárháború borzalmainak, és az elkeseredett katonáknak a bemutatásával, a másrészt pedig a saját névjegyének számító komótos, a legvégsőkig elnyújtott (szolidabban fogalmazva kitartott) stílusával. És akkor itt is a legnagyobb baj, hiszen érdekes esemény nélkül ezek a nagyszerűen megkoreografált jelenetek feszültségmentessé válnak. Persze, van pár eltalált képsor (a Rossz bemutatása vagy a végső párbaj), amit tanítani kell (és gondolom tanítanak is), de számos más esetben az elnyújtás érthetetlen. A polgárháború túl sok teret kap, a hídon való átjutás majd 30 perces bemutatása pedig egyértelműen a film mélypontja. Szerencsére pont ezt feledteti velünk a a páratlanul izgalmas befejezés. Míg a Volt egyszer egy vadnyugat esetében a történelmi háttér nagy jelentősséggel bír, addig itt az északiak és a déleik csatáját még csak atmoszférateremtőnek sem mondanám.

Visszatérve a történetre, a Filmvilág cikkírója így foglalta össze a látottakat egy mondatban: "Három kemény legény együtt és egymást gáncsolva kerget egy halom pénzt az észak–déli polgárháború véres hadszínterén keresztül." És tényleg, van egy kis átverés, néhány új helyszín, de semmi különös. Emellett a karakterek sem az igaziak: Clint a szokásosnál hajszálnyival gyengébb, Lee Van Cleef a rókanézésen kívül semmit sem produkál, egyedül Eli Wallach tölti meg élettel filmbeli alteregóját. Ha a színészi játékot összevetjük a két Dollár filmben látottal, egyértelmű a különbség. Indio vagy Mortimer ezredes ezerszer életszerűbbek, mint a trilógia zárórészében megismert gazemberek (és akkor a Volt egyszer egy vadnyugat főhőseit ne is említsük). Most lehet mondani, hogy nem ez a lényeg, de akkor mégis mire fel a háromórás játékidő? Mert a szereplőket az első fél óra után nem ismerjük meg jobban, a történet pedig csak lassan csordogál előre.

Úgy gondolom tehát, hogy Leone saját élvezetére készítette el A Jó, a Rossz és a Csúfot. Ezen nem lehet kifogásolni semmit, nem egyszer láttunk már hasonlót. Viszont most, sokadik megtekintés után öcélúnak éreztem a stílusát, néhány emlékezetes jeleneten kívül nem szolgált semmi érdekfeszítővel a film. Ez van, inkább maradok a Volt egyszer egy vadnyugatnál.