Ha bárkit megállítanánk az utcán, és megkérnénk, hogy mondjon egyetlen westernt, (a nem tudom válasz után) nagy valószínűséggel A Jó, a Rossz és a Csúfot hallanánk viszont a legtöbbször. Hiszen ez a western alfája és omágaja, az egyezményes hivatkozási alap. A kedvenc filmjeimet felsoroló listán már említettem, hogy a méltán híres dollár trilógiából nekem a középső, a Pár dollárral többért tetszett a legjobban. Persze, A Jó, a Rossz..-at is mesterműnek tartottam, de mindig bujkált bennem valami ellenérzés a film iránt. Legutóbb úgy egy éve néztem meg egészben a művet, azóta csak a kereskedelmi tévé ismétlésének 80%-át sikerült elkapnom. Mindenesetre ennyi elég volt, hogy határozottan negatív képem legyen minden idők egyik legjobb westernjéről.

Mielőtt bárki nekem rontana, leszögezném, hogy A Jó, a Rossz és a Csúf jó film. A környezet eltelált, a színészek nem rosszak, a fényképezés és a zene zseniális. Mégis, akkor mi lehet a problémám? Egy szóban: a történet. Már egy évvel ezelőtt is feltűnt, hogy a sztori bizony nem elég izmos, legalábbis nem elég a 3 órás játékidőhöz. Nem csoda, hogy sokszor leül a film, amit Leone két dologgal próbál elrejteni: egyészt a polgárháború borzalmainak, és az elkeseredett katonáknak a bemutatásával, a másrészt pedig a saját névjegyének számító komótos, a legvégsőkig elnyújtott (szolidabban fogalmazva kitartott) stílusával. És akkor itt is a legnagyobb baj, hiszen érdekes esemény nélkül ezek a nagyszerűen megkoreografált jelenetek feszültségmentessé válnak. Persze, van pár eltalált képsor (a Rossz bemutatása vagy a végső párbaj), amit tanítani kell (és gondolom tanítanak is), de számos más esetben az elnyújtás érthetetlen. A polgárháború túl sok teret kap, a hídon való átjutás majd 30 perces bemutatása pedig egyértelműen a film mélypontja. Szerencsére pont ezt feledteti velünk a a páratlanul izgalmas befejezés. Míg a Volt egyszer egy vadnyugat esetében a történelmi háttér nagy jelentősséggel bír, addig itt az északiak és a déleik csatáját még csak atmoszférateremtőnek sem mondanám.

Visszatérve a történetre, a Filmvilág cikkírója így foglalta össze a látottakat egy mondatban: "Három kemény legény együtt és egymást gáncsolva kerget egy halom pénzt az észak–déli polgárháború véres hadszínterén keresztül." És tényleg, van egy kis átverés, néhány új helyszín, de semmi különös. Emellett a karakterek sem az igaziak: Clint a szokásosnál hajszálnyival gyengébb, Lee Van Cleef a rókanézésen kívül semmit sem produkál, egyedül Eli Wallach tölti meg élettel filmbeli alteregóját. Ha a színészi játékot összevetjük a két Dollár filmben látottal, egyértelmű a különbség. Indio vagy Mortimer ezredes ezerszer életszerűbbek, mint a trilógia zárórészében megismert gazemberek (és akkor a Volt egyszer egy vadnyugat főhőseit ne is említsük). Most lehet mondani, hogy nem ez a lényeg, de akkor mégis mire fel a háromórás játékidő? Mert a szereplőket az első fél óra után nem ismerjük meg jobban, a történet pedig csak lassan csordogál előre.

Úgy gondolom tehát, hogy Leone saját élvezetére készítette el A Jó, a Rossz és a Csúfot. Ezen nem lehet kifogásolni semmit, nem egyszer láttunk már hasonlót. Viszont most, sokadik megtekintés után öcélúnak éreztem a stílusát, néhány emlékezetes jeleneten kívül nem szolgált semmi érdekfeszítővel a film. Ez van, inkább maradok a Volt egyszer egy vadnyugatnál.