A Comedy Centralon azt hiszem már október óta műsoron van a sorozat (jelenleg vagy a negyedik ismétlésénél tart), de én most jutottam el odáig, hogy pár szóban megemlékezzek a Family Guyról. Hatalmas Simpsons rajongóként először kicsit kétkedve tekintettem a Griffin családra, hogy egy hasonló sémára felépített rajzfilmsorozat tud-e újat mutatni Homérékhoz képest. Ahogy daráltam az epizódokat egyre inkább bebizonyosodott, hogy igen. Mert a Family Guy ugyan a Simpson családon alapul, de annak kereteit maximálisan ki is használja, egyfajta Simpsons hardcore-ként működik. És bizony szókimondás és bátor témák előrángatása terén nem lehet okunk a panaszra, ahogy a hihetetlenül tapló karakterek számát tekintve sem. Kezdésnek ott van Peter, aki ugye Homér szorozva öttel, a tudálékos és mindenki felett álló Stewie vagy a szexmániás szomszéd Quagmire, aki elméletben még a pedofíliát sem veti meg. Ehhez képest sárga bőrű rokonaik csak kispályások lehetnek.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a Simpsons rosszabb sorozat lenne, sőt nélküle biztos, hogy nem létezne ilyen formában a Family Guy vagy akár a South Park sem. Csak hát a 90-es évek végén, mikor már kezdett kifulladni a sorozat, megjelent a két rivális, amik sokkal kritikusabb hangot ütöttek meg, mint a kezdetekben szintén botrányosnak ható nagy előd. De a két vetélytárs alkotói nem is tagadják, hogy mi adta az ihletet, Parker és Stone egy egész epizóddal, a Family Guy alkotói pedig folyamatosan visszatérő önironikus poénokkal fejezik ki tiszteletüket Homérék előtt. A Family Guy családja pedig gyakorlatilag egy az egyben a Simpsonék átültetése: adott egy hájas, semmihez nem értő, alkoholista, lusta, iszonyatosan paraszt apuka (Peter), egy a férjéhez képest mindenképpen csinos, alapvetően jólelkű, problémamegoldó, háztartásbeli anyuka (Lois), és három gyerek. Az alkotók egyedül a kölykökkel kapcsolatban tettek komolyabb változtatásokat: a báty apjához hasonlóan buta, lusta és kövér (Chris); a hugica ronda és népszerűtlen (Meg); a kisöcs pedig okoskodó, uralkodni vágyó ördögfióka (Stewie). Az i-re a pontot kétség kívül Brian, a beszélő kutya teszi fel, aki művelt alkoholista és ráadásul szerelmes gazdája nejébe.

A családból nekem egyértelműen Chris a kedvencem, mert kevésszer szólal meg, de az legyen csak egy hülye nevetés, én mindig hangosan felröhögök. Mellette még Briant bírom nagyon, ő az egyik legjobb karaktere a sorozatnak. Persze, Peter sem rossz, de ő azért túlzottan hasonlít Homérhoz, így őt nem tudtam annyira megkedvelni. Sokak kedvence Stewei is alapvetően szórakoztató, bár sokszor inkább fárasztó, semmint vicces. A Griffinék leggyengébb pillére azonban Meg, aki nagyon egydimenziósra sikeredett, ami gondolom az alkotók célja volt, de azon kívül, hogy a szülei szívatják, nem szolgál poénforrással. A család természetesen nem lenne teljes, ha nem lennének szomszédjaik. Quagmire-t már említettem, de rajta kívül még ott van a mozgássérült rendőr, Joe és a komótosan beszélő Cleveland. Peter barátai közül nálam utóbbi a kedvenc, már amikor megszólal mosolyra görbül a szám.

A Family Guynak, ahogy azt a South Park egy duplarészben ki is figurázta, nincs igazán összeszedett története, egy-egy epizód menetét rendre megszakítja egy gyakran szürreális flashback vagy a spontán fantáziálás. Ez mondhatni a sorozat névjegyévé is vált, mindez pedig kitűnően illeszkedik az amúgy is idióta történetbe. Igen, idióta, mert a sztori általában totális baromság, azonban a Family Guy varázsa pont abban rejlik, hogy egy ekkora ökörség is bármiféle szájbarágósság nélkül tanulságos tud lenni. Nem mondanám minden idők legjobb animációs sorozatának a Family Guyt, de egy-egy epizód kitűnően ki tud kapcsolni és a nevetés tényleg garantált. Még mondanék pár szót a szinkronról is, ami nekem alapvetően tetszett. A hangok szerintem nagyszerűen passzolnak a szereplőkhöz (az eredeti hallatán is kitartok emellett), egyedül Kerekes József lóg ki a sorból, aki nagyon elcsépelt szinkronszínésszé vált, és még a hangja is teljesen különbözik amerikai kollégájától. És mégis, vele együtt is kiválóan működik a karakter, a "na basszus"-ozása pedig zseniális. A fordítás és az akcentusok visszaadása gondolom hagy némi kívánnivalót maga után, de ezt én nem igazán érzékeltem eddig. Egyszóval nem kell félni a szinkrontól, mert egész jóra sikeredett.

Spielberg két évvel a Cápa után ismét egy olyan alkotást tett le az asztalra, amely meghatározta az elkövetkezendő évtized(ek) filmes világát. Ez elsősorban a sci-fire és a földönkívüliekkel foglalkozó filmekre igaz, hiszen a Harmadik típusú találkozásoknak is ez a fő témája. A több szálon futó történetben megismerhetünk egy fiatal családapát (természetesen Richard Dreyfuss alakításában), egy francia kutatót és egy egyedülálló anyukát. A három teljesen különböző emberben egy valami azonos: különös dolgok történnek velük vagy hozzátartozóikkal, illetve megmagyarázhatatlan eseményeket tapasztalnak maguk körül. A film is így kezdődik: a Francois Truffaut által alakított tudós-kutató a sivatagi szélviharban több második világháborús repülőgépet talál eredeti állapotukban, majd Mongólia eldugott szegletében a homokdűnék közt egy hatalmas hajóra lel. A családapa Claude és az egyedülálló anyuka Gillian a levegőben repkedő fénygömbökre lesz figyelmes, melyek hatására kizárólag egy levágott tetejű kúp alakú hegyre tudnak gondolni. A szálak persze a valóságban is létező hegyen, egészen pontosan az ott található kutatóállomáson találkoznak, ahol mindenki részese lesz a harmadik típusú találkozásnak.

Ha csak egyetlen erényét emelhetném ki Spielbergnek, akkor az a történetmesélés lenne. A későbbi filmjeire is jellemző átlagos ember szemszögéből bemutatott történetvezetés érdekes és izgalmas, hiszen a rejtélyre a néző a főhőssel együtt jön rá. Ez a Harmadik típusú találkozásokban is kitűnően működik, és a látottak annak ellenére is lekötik az ember figyelmét, hogy mai szemmel a téma igencsak lerágott csontnak hat. Ez az érzés persze érthető, hiszen pont Spielberg filmje miatt lett ennyire felkapott a földönkívüliek és az emberek találkozása. Elég ha csak az X-aktákat említem meg, ami amellett, hogy Spielberg műve nélkül biztosan nem így jött volna létre, ki is hozta a maximumot a témából. A több mint két órás játékidő mai szemmel kicsit soknak is tűnik, főleg az a fél óra, amíg Dreyfuss a hegyre megy föl (bár unalmasnak azért ezt sem nevezném). Viszont a befejezés, az UFO-kkal való kommunikáció, a zene és a fényképezés elsőosztályúra sikeredett, így az összkép is nagyon pozitív. Ennek ellenére bő 30 évvel bemutatása után már nincs olyan nagy hatással az emberre Spielberg filmje. Aktualitását mára elvesztette, inkább kordokumentumként funkcionál. 7/10

A Holtak hajnalához hasonlóan ismét egy remake-el próbálkoztam, most az 1974-es Texasi láncfűrészes mészárlás 2003-as újráját néztem meg mészárlás nélkül. Az eredeti film híján megint csak a feldolgozásra kellett hagyatkoznom, ami vegyes érzéseket keltett bennem. Egyrészt a Jessica Biel nevével fémjelzett mozin kétség kívül érződött, hogy az eredeti miért lett ekkora kultuszmozi, illetve, hogy 1974-ben a cselekmény, a helyszín és a gyilkos karakter motivációja pluszjelentéssel bírt. Viszont mindez a mai közönségnek már vajmi keveset mond, így a 2003-as film rendezője is inkább a félelemkeltésre és a darabolásra helyezte a hangsúlyt. Ez pedig sajnos felemásra sikerült, de ezt mindjárt bővebben is részletezem.

Öt amerikai fiatal Texas kihalt vidékén autózik Dallas felé, ahol pár óra múlva kezdetét veszi a déli rock zászlóshajójának, a Lynyrd Skynyrd-nek a koncertje. A magnóból bömböl a Sweet Home Alabama, a furgon hátuljában egy pár épp egymásnak esik, a többiek meg csak szimplán füveznek. Miután majdnem elcsapják az út közepén menetelő, sokkos állapotban lévő lányt, továbbhaladás helyett inkább felveszik, hogy valami biztonságos helyre vigyék. A lány azonban ellenáll nekik és fegyvert ránt, amivel fejbe is lövi magát. A megdöbbent csapat értelemszerűen a sheriffhez igyekszik bejelenteni az öngyilkosságot, ám sem a sheriff, sem pedig az ottlakók nem túl barátságosak velük, sőt idővel az ötfős társaság is rohamosan elkezd fogyatkozni.

A történeten átfutva meg lehet állapítani, hogy A texasi láncfűrészes minden szempontból megfelel a tinihorror követelményeinek. A cselekmény felépítése a szokásos kliséket követik: a csapat tagjai állandóan különválnak, a helyi lakosok mindvégig gyanúsak, ha valami para zene szól valóban ijesztés következik, és bizony a film befejező részében már csak az utolsó túlélő elkeseredett küzdelmét láthatjuk. Ezt az unalmasnak is mondható kiszámíthatóságot ellenpontozza a bevezető és záró jelenetsor, melyben rendőrök készítenek felvételt a gyilkosság helyszíneiről, és közlik, hogy itt halt meg 1973-ban egy társaság több tagja. A hátborzongató képsorok elég feszültté teszik ahhoz a nézőt, hogy az elkövetkező kötelező jelenetek alatt is megmaradjon a fura, bizonytalan érzés. És ez valóban működik is, hiszen annak ellenére, hogy nem voltam túl friss, egy pillanatig sem állt fenn annak a veszélye, hogy elaludjak a film alatt.

Ezek után kezdődik el a magyar címből kimaradt mészárlás, mely sokszor inkább gusztustalan, semmint félelmetes. A másik nagy hibája a filmnek a befejezés, aminél én sokkal nagyobb megdöbbenést vártam. A színészi játékot nem ecsetelném feleslegesen, Jessica Biel formás alakján kívül semmi emlékezeteset nem nyújt, a férfi főhős Jonathan Tucker pedig a Richard Dreyfuss hasonmásverseny első helyezésén kívül szintén érdektelen. Összességében tehát közepes film A texasi láncfűrészes, aminek ugyan van pár szép pillanata és a hangulata is eltalált, azonban ez nem több egy átlagos horrornál, amin egy pizsamapartin a tinilányok a paplan alá bújnak. Az eredeti gondolom sokkal jobb, szóval azt mindenképpen pótolni is fogom. 5/10

A 80-as években a szórakoztatás terén Spielberg mellett a legmegbízhatóbb rendező Robert Zemeckis volt. Ez persze nem csoda, hiszen Zemeckis Spielberg legtehetségesebb tanítványának számított, és szerencsére be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Első igazán nagy dobása a Smaragd románca volt, aztán következett a Vissza a jövőbe-trilógia utánozhatatlan kezdő epizódja. Az első és a szintén kiváló második rész között Zemeckisnek sikerült még egyszer hatalmasat alkotnia a Roger nyúl a pácban-nal. Sokak gyerekkori kedvence több szempontból is újító volt: egyrészt létrejött az animáció és a valódi film minden eddiginél pompásabb találkozása, másrészt ennek magvalósításában úttörő technikát alkalmazott. Már önmagában ennyi is elegendő lenne egy jó filmhez, ám a Roger nyúl a pácban olyan történettel is szolgál, ami után bizony megnyaljuk mind a tíz ujjunkat.

Eddie Valiant, a kiégett, alkoholista magándetektív megbízást kap, hogy szaglásszon körül a férfiak körében legnépszerűbb rajzfilmfigura, Jessica Rabbit körül. Miután Eddie lesifotókat készít Jessicáról és a Firkanegyed tulajdonosáról, Marvin Acme-ről, utóbbi rejtélyesen életét veszti. Az elsőszámú gyanúsított nem más, mint a féltékeny férj, Roger nyúl, aki Eddie segítségét kéri, hogy mentse a bírótól, aki számára a firkák elpusztításánál nem létezik hálásabb feladat.

Zemeckis okosan a rajzfilmek hőskorába, a 40-es évekbe helyezte történetét, így a hollywoodi és a klasszikus magánnyomozós hangulatot nagyszerűen tudta egymáshoz illeszteni. Roger nyúl és Eddie is jól ismert karakterek, akik eddig közös filmben még sohasem találkoztak. Az atmoszférát az is erősíti, hogy a rendező gyerekszemmel állt hozzá a témához, így egy percig sem veszik el az, amiért mindenki szerette Tapsi Hapsit meg a többi hasonló rajzfilmet. A bolondozás tehát igen nagy hangsúlyt kap, és ez kitűnően ellensúlyozza a mogorva és hidegvérű emberek eltúlzott világát. A történet bizonyos szinten alá is van rendelve a környezetnek, hiszen az első bő fél órában a konfliktus felvázolása mellett nem sok minden történik. Ez persze egyáltalán nem baj, hiszen a játékidő előrehaladtával egy csavaros és az atmoszférát a végletekig kihasználó, ötletes sztori bontakozik ki a nézők szeme előtt.

Azonban mindez még mindig kevés lenne, ha egészen más karaktereket kéne elviselnünk. Bob Hoskins kitűnően alakítja a megkeseredett, alkoholista detektívet, aki sehogy sem tud vidáman tekinteni a világra. Mindemellett nagyszerű párost is alkot Roger nyúllal, annak ellenére, hogy a forgatáson sokszor a levegőbe kellett beszélnie. A gonosz bíró szerepében Christopher Lloyd-ot, a Vissza a jövőbe dokiját üdvözölhetjük, Eddie barátnőjét pedig Joanna Cassidy alakítja meggyőzően. Azonban a pálmát Roger nyúl és felesége, a 80-as évek egyik szexikonja, Jessica, illetve a rengeteg rajzolt figura (többek között a szivarozó baba, a taxi vagy az állandóan vihogó menyétek) viszik el. Itt külön dicséretet érdemel a technikai megvalósításért felelős stáb, akik nagyszerű, mai szemmel is kiváló látványvilágot varázsoltak elénk. Minden szempontból remek film a Roger nyúl a pácban, amire még a nosztalgikus érzések is rátesznek egy lapáttal, ezért könnyen szemet lehet hunyni pár apróbb hiányosság felett. 10/10

Sokan szentségtörésnek veszik, ha valaki azt állítja, hogy a kultikus Holtak hajnala 2004-es feldolgozása igenis jó film. Pedig én most ezt teszem. Hogy mi kell egy ilyen kijelentéshez? Természetesen az, hogy az eredeti mű megtekintése még mindig várasson magára. A feldolgozást olyan 2-3 éve láttam talán az HBO-n, és annak ellenére, hogy bőven éjfél után kezdődött, maximális figyelemmel tudtam végigkísérni a történteket. A duplázás pár napja következett be, és ugyan az első benyomásokat nem közelítette meg a mostani élmény, de így is kifejezetten élveztem a látottakat. Ehhez persze az is kellett, hogy a történet szempontjából minden maradjon az eredeti felállásban: egyik napról a másikra az emberek között felüti a fejét egy futótűzként terjedő betegség, amely zombivá változtatja a megfertőzötteket. A kór mi más, mint harapás útján terjed, így lesznek pillanatok alatt élőkből élőhalottak. Akik valahogy túlélték az első megpróbáltatásokat a közeli bevásárlóközpontba sietnek, ahol akár hosszabb időre is el tudják zárni magukat a külvilágtól. Itt jön össze tehát a csipetcsapat, amiben a jócsajtól kezdve a bátor vezetőn át az egoista kreténig mindenki megtalálható.

Nem mondanám horrornak Zack Snyder művét, hiszen ijesztgetés és félelemkeltés terén különösebben nem jeleskedik. Elsősorban tisztelgésnek nevezném filmjét a műfaj előtt, amit összes kliséjével és baljós hangulatával együtt felelevenített. Baljós, mert a sok poén és komolytalan halál ellenére a film végén azon kaptam magam, hogy arról elmélkedek, hogy milyen durva lenne, ha egy ilyen eset a valóságban is megtörténne. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy milyen mély mondanivalója van a filmnek, sőt a rajongók legtöbb elméletét is túlzásnak tartom (pl. a zombi metaforája a fogyasztói társadalom tagjainak, akik egész életükben vegetálnak és fogyasztanak), mégis, nagyon is sok fantázia van a történetben. Az már más kérdés, hogy ez elsősorban az eredetit is jegyző Romero számlájára írható, viszont az, hogy a remake is ilyen élvezetes lett már Snydernek köszönhető. De a koronát a nagyszerű és kíméletlen végefőcím teszi fel a filmre, ami miatt a végeredmény több egy egyszerű kaszabolós baromságnál. Ezért is érdemel 7/10-et a Holtak hajnala.