A Comedy Centralon azt hiszem már október óta műsoron van a sorozat (jelenleg vagy a negyedik ismétlésénél tart), de én most jutottam el odáig, hogy pár szóban megemlékezzek a Family Guyról. Hatalmas Simpsons rajongóként először kicsit kétkedve tekintettem a Griffin családra, hogy egy hasonló sémára felépített rajzfilmsorozat tud-e újat mutatni Homérékhoz képest. Ahogy daráltam az epizódokat egyre inkább bebizonyosodott, hogy igen. Mert a Family Guy ugyan a Simpson családon alapul, de annak kereteit maximálisan ki is használja, egyfajta Simpsons hardcore-ként működik. És bizony szókimondás és bátor témák előrángatása terén nem lehet okunk a panaszra, ahogy a hihetetlenül tapló karakterek számát tekintve sem. Kezdésnek ott van Peter, aki ugye Homér szorozva öttel, a tudálékos és mindenki felett álló Stewie vagy a szexmániás szomszéd Quagmire, aki elméletben még a pedofíliát sem veti meg. Ehhez képest sárga bőrű rokonaik csak kispályások lehetnek.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a Simpsons rosszabb sorozat lenne, sőt nélküle biztos, hogy nem létezne ilyen formában a Family Guy vagy akár a South Park sem. Csak hát a 90-es évek végén, mikor már kezdett kifulladni a sorozat, megjelent a két rivális, amik sokkal kritikusabb hangot ütöttek meg, mint a kezdetekben szintén botrányosnak ható nagy előd. De a két vetélytárs alkotói nem is tagadják, hogy mi adta az ihletet, Parker és Stone egy egész epizóddal, a Family Guy alkotói pedig folyamatosan visszatérő önironikus poénokkal fejezik ki tiszteletüket Homérék előtt. A Family Guy családja pedig gyakorlatilag egy az egyben a Simpsonék átültetése: adott egy hájas, semmihez nem értő, alkoholista, lusta, iszonyatosan paraszt apuka (Peter), egy a férjéhez képest mindenképpen csinos, alapvetően jólelkű, problémamegoldó, háztartásbeli anyuka (Lois), és három gyerek. Az alkotók egyedül a kölykökkel kapcsolatban tettek komolyabb változtatásokat: a báty apjához hasonlóan buta, lusta és kövér (Chris); a hugica ronda és népszerűtlen (Meg); a kisöcs pedig okoskodó, uralkodni vágyó ördögfióka (Stewie). Az i-re a pontot kétség kívül Brian, a beszélő kutya teszi fel, aki művelt alkoholista és ráadásul szerelmes gazdája nejébe.

A családból nekem egyértelműen Chris a kedvencem, mert kevésszer szólal meg, de az legyen csak egy hülye nevetés, én mindig hangosan felröhögök. Mellette még Briant bírom nagyon, ő az egyik legjobb karaktere a sorozatnak. Persze, Peter sem rossz, de ő azért túlzottan hasonlít Homérhoz, így őt nem tudtam annyira megkedvelni. Sokak kedvence Stewei is alapvetően szórakoztató, bár sokszor inkább fárasztó, semmint vicces. A Griffinék leggyengébb pillére azonban Meg, aki nagyon egydimenziósra sikeredett, ami gondolom az alkotók célja volt, de azon kívül, hogy a szülei szívatják, nem szolgál poénforrással. A család természetesen nem lenne teljes, ha nem lennének szomszédjaik. Quagmire-t már említettem, de rajta kívül még ott van a mozgássérült rendőr, Joe és a komótosan beszélő Cleveland. Peter barátai közül nálam utóbbi a kedvenc, már amikor megszólal mosolyra görbül a szám.

A Family Guynak, ahogy azt a South Park egy duplarészben ki is figurázta, nincs igazán összeszedett története, egy-egy epizód menetét rendre megszakítja egy gyakran szürreális flashback vagy a spontán fantáziálás. Ez mondhatni a sorozat névjegyévé is vált, mindez pedig kitűnően illeszkedik az amúgy is idióta történetbe. Igen, idióta, mert a sztori általában totális baromság, azonban a Family Guy varázsa pont abban rejlik, hogy egy ekkora ökörség is bármiféle szájbarágósság nélkül tanulságos tud lenni. Nem mondanám minden idők legjobb animációs sorozatának a Family Guyt, de egy-egy epizód kitűnően ki tud kapcsolni és a nevetés tényleg garantált. Még mondanék pár szót a szinkronról is, ami nekem alapvetően tetszett. A hangok szerintem nagyszerűen passzolnak a szereplőkhöz (az eredeti hallatán is kitartok emellett), egyedül Kerekes József lóg ki a sorból, aki nagyon elcsépelt szinkronszínésszé vált, és még a hangja is teljesen különbözik amerikai kollégájától. És mégis, vele együtt is kiválóan működik a karakter, a "na basszus"-ozása pedig zseniális. A fordítás és az akcentusok visszaadása gondolom hagy némi kívánnivalót maga után, de ezt én nem igazán érzékeltem eddig. Egyszóval nem kell félni a szinkrontól, mert egész jóra sikeredett.